Szombati István
Lilla
Lila Lillának hívnak, nem tudom, ki, mikor és miért adta nekem ezt a nevet. A keresztnév talán stimmel, anyuskám adta. A többi nem érdekes, magam is úgy érzem, a hosszú, évszázadnyi három évtized alatt bele is lilultam. Nem tudom, így az új idők táján mit kéne tennem, hogy a szem nélküliek is lássák, nyugtázzák a létezésemet. Nem hinném, hogy olyan tökhülye lennék, akire, ha rábíznak valamit, ne tudná végigvinni.
Harminckét éves lettem én – mondaná Attila, ha kicsit rám figyelne. Olyan részeg vagyok, mint egy húgyos pina… Itt ülök egy belvárosi csehóban, ünnepelném magamat. Ez, úgy tudom, egy jobb hely, ide a magamfajta csajok nem szoktak járni. Úgyhogy talán hiába fogyasztom a napot és a vodkát, nemigen jön senki, hogy koccintson velem. Ide leginkább bizsus asszonyságok járnak, hetven és a halál között, porolják a múltat, nosztalgiáznak, milyen jó volt Ferivel, a Piri lövőlegényével, és hallottátok, hogy halt meg Csepregi? Pontosan láb közt, az unokahúgomnál, aki a mai napig az intenzíven fekszik… Ezek a vén nyanyák, míg ropogósak voltak, koncerten és színházi bemutatókon jó helyeken ültek, hogy láthassa a konkurencia, milyen új cuccot kaptak a párjuktól vagy a hódolójuktól…
Most veszem észre, a nem tudom, hányadik rund után, hogy kivagyok egy picit. Támasztom az államat, nehogy lezuhanjon. Közben vigyorgok, ha egy-egy középkorú pasi az asztalom felé lépked, hátha veszi a lapot, és mellém telepedik, ne legyek egyedül, ne kezdjek megint Attilába, ne kürtöljem szerte, mennyire fáj nekem, mondjuk, az életem…
Szóval, támasztom az államat, mert az asztalra huppannék – üveglap van rajta, két festett cicával –, nem olyat koppannék, mint a hulló alma, sokkalta nagyobbat, s ha ide is néznének, nem úgy vennének észre. Jön megint a pincér, neki mindenki doktor vagy művésznő, én az utóbbi kategória vagyok nála, sok baksist remél, ezzel így vagyok én is, ha egy jobbnak látszó palival múlatom az estét. Ezt a kávét, mondom, már vodka nélkül kérem: ahogy parancsolja, cinkos mosollyal jelzi, értem én, művésznő. Érted te egy lószart, akarom mondani. Nekem még délután ki kellene állnom a zónába, hogy felhajtsak valamit, vékony lett a tőkém…
Mi a francot csináljak, hogy már észrevegyenek? A sorstársak biztattak, hogy nyomassak egy tetkót, sőt, ha varratom, egy fokkal jobb lesz. Vegyek példát Sánta Facáról, aki a lába közé nyomatott egy gitáros fickót, azóta többen kértek szerenádot tőle, főleg a kamaszkor vizében lubickoló srácok… Vinnyog a mobilom. Na, bazdmeg, ki a szar kíváncsi, ki fog köszönteni? Talán a kis anyus az égi nagy mezőkről, mert rajta kívül senki se tudja, mikor s hogy születtem. Idő előtt ment el. Talán én is úgy járok, százhúsz év múlva agyonüt a bánat, eltalál a magány mérgezett nyila. A fater – nyugodjék békében, bár lehet, hogy él még valahol – születésem napján akart dobbantani, azt hitte, hogy magasugró, át akarta szökni a zöldellő határt. Elcsípték az egyenruhás szöcskék, sötét sittre vágták. Tanították ásni, nem veteményeskertet, valami Duna-csatornát, vagy mit. Anyám abban reménykedett, ha szabadul, beáll majd kertésznek, de amikor kijött, még egyszer dobbantott, ezúttal sikerrel. Maradtunk ketten, anyám sokáig sírdogált, akkor még nem vált divatossá az utcai fogás, nem volt kész a háló… Tataroztatott a sarki kőművessel. Olyan jól sikerült a munka, hogy meg is osztotta vele a nagyobbik szobáját: létrára már nem tudott mászni Kőműves Kelemen, de azt hiszem, jó vicceket mondott, mert éjszakánként recsegett a dívány, és anyám is lihegett, kapkodott a levegő után, olykor még ráadást is kért az öreg vicceiből. Egyszer vagy kétszer összetűzésbe kerültem a vénülő kéjenccel. El akart kapni az apró zuhany alatt. Kicsit beijedtem, akkora izéje volt meg praclija, hogy szinte megroppantott. A térdemet használtam, oda rúgtam neki. Mikor görnyedezett, a tusolórózsával is suhintottam egy párat. Olyan jól sikerült, hogy félszemű Jumurdzsák lett belőle. Azt hittem, felad majd, mert a másik szeme, amelyikkel látott, mindig vérben forgott. Végül megbékélt azzal, hogy betegnyugdíjazták. Anyámat elzavarta lépcsőházat takarítani, jöjjön vele vissza a kieső összeg. Amikor anyám meghalt – libalopás közben egy traktor elgázolta –, Kőműves Kelement kiraktam a házból, építkezzen máshol, nekem ne rakjon falakat! Jogom volt hozzá, csak úgy álltak össze, esküvés nélkül, mint a habarcs meg a tégla…
Na, mi ez a csendélet, befuccsoltál, mobil, egyetlen szerelmem? Nem dobsz semmi hírt, hogy ne fázzon a szívem? Azt hiszed, amiért kissé elgyengültem, nem bírlak kezelni? Hogy bizonyítsak neki, keresem a táskámat, nem kis vállalkozás, mert a szék válláról a mozaikra pottyant. Ahhoz, hogy felvegyem, spárgába kellene mennem. Márpedig ha mindkét kézzel el merem engedni az asztal üveglapját, csörögni fog minden, bennem a vodka is. Küldtetek sms-t? „Nagy szarban vagyok, Lilla…” Én is, pedig ünnepelek. Mit? A saját bukásomat. Pedig, hihetitek, nem vagyok még a földön. Ha megrázom magamat, akár a macskám, míg a kutyák nem tépték darabokra, mindig talpra esek. Most inkább fejre. A pincér észreveszi. Azt hiszem, szégyelli magát helyettem, sötét nyakkendőjével babrál. Emelj már, te ökör, ezért is baksist várnál? Emel. Helyre kerül minden. Hozzak még egy kávét? – kérdezi zavartan, miközben a kisujját tördeli. Egy bubis vizet kérek, ha lehet, ha lehet, a szénsavat ne rakd a tűzre…
A szerző további írásai
