Bányai Tamás
Lány a placcon
A traiskircheni menekülttábor főbejáratától mintegy ötven méterre, a Lokalbahn megállójától egy sarokra, két utca kereszteződése képezte azt a helyet, amit a lágerlakók már időtlen idők óta csak placcnak neveztek. A kora reggeli órákban – főleg hétvégeken – a lágerlakók dologra, keresetre éhesen megszállták a placcot. Kisvártatva érkeztek a szőlősgazdák, iparosok, meg azok, akiknek néhány napra vagy csupán a hétvégére volt szükségük ilyen-olyan segítségre. Jöttek mikrobusszal, bogárhátú Volkswagennel, ritkább esetben kisteherautóval, hogy egyenként, párosával vagy csoportosan felvegyék embereiket. Az osztrák csak intett a kocsiból, ujjaival mutatta, hány ember kell neki. Aki előbb ugrott oda, s a felajánlott munkabért is elfogadta, azt már vitték is. Füvet nyírni, szőlőt kapálni, téglát hordani, betont keverni, vagy elvégezni bármi más munkát, amit felkínáltak.
A lágerlakókat ezen a júliusi szombat reggelen is ott találta a felkelő nap, kisebb csoportokba verődve várták a jó szerencsét. Ezek a csoportok nemzeti – magyar, cseh, lengyel vagy román – hovatartozás alapján alakultak, és kizárólag férfiakból tevődtek össze, mivel a legtöbb felajánlott munka fizikai erőt igényelt.
A magyarok egyik ilyen szűkebb csapatát öten alkották, s hangadójuk egy közepes termetű, széles vállú, ökölvívókra emlékeztetően lapos orrú fickó volt, aki a kerítésnek támaszkodva magyarázott társainak, miközben hol ebbe, hol abba az irányba forgatta szemét, akár egy nyugtalan vadász, aki nem tudja, merről bukkanhat fel a várva várt vad. Beszédét kezének állandó mozdulataival kísérte, társai meg hallgatták, legnagyobb figyelemmel egy sovány, nyúlánk fiú, akinek feszült arcáról lesírt, nagyon szeretne valamit eltanulni.
A lapított orrú egyszer csak elaka
dt a beszédben, pillantása is megállapodott egyvalamin.
– Azt lessétek meg! – kiáltott fel váratlanul, s még elismerően füttyentett is mellé.
Minden szempár a láger kapuja felé fordult, amerről egy lány közeledett a placc felé. Húsz év körüli lehetett, hosszú fekete haja kontyba fogva, napbarnított mosolygós arca messziről is úgy hatott, mintha strandról jönne éppen, s mintha a napsugarakkal rendíthetetlen jókedvet is szívott volna magába. Szűk farmernadrágot és testéhez tapadó, rövid ujjú trikót viselt, ruházatának e két darabja hiánytalanul kiemelte alakjának arányos körvonalait. Hullámzó járása volt, ami kihívóan kacérnak tüntette fel lényét a bámészkodók körében.
A sarokra érve, alig néhány lépésre a magyaroktól, megállt, körbenézett, mint aki óvakodik figyelmetlenül lelépni a járdáról. De nem lépett az úttestre, a sarkon se fordult be, hanem várakozni kezdett, ahogy körülötte mindenki más.
– Hé, bébi! A csajok este szoktak ide kiállni, mikor nagyobb a kereslet irántuk – szólt felé a lapos orrú, lefittyedő szájával elégedetten nyugtázva a mellette állók egyetértő bólogatását. – Ha nem tudnád, tündérkém, mi most mindannyian melózni készülünk, senkinek sincs ideje etyepetyézni, meg aztán sóherek is vagyunk e pillanatban, de ha este jössz ide, mindegyikőnknek lesz elég lóvéja.
A többi csoportból is feltehetőleg hasonló megjegyzések érkeztek a lány felé, aki most ugyan összeszorította száját, a mosoly azonban nem olvadt le az arcáról, semmi jelét nem mutatta annak, hogy a hozzá intézett soknyelvű szavak közül melyiket érti. Tekintetét nem fordította egyetlen férfi irányába se, a közeledő autókat figyelte, meg azt, hogy körülötte a férfiak miként cselekszenek, amikor megáll egy autó a járda mellett.
Hamar megállapíthatta, mi a teendője, mert a legközelebb érkező Opel Kadetthez már ő lépett oda elsőként. A korosodó osztrák parasztnak kikerekedtek a szemei, cuppantott is egyet elismerése jeleként, végül mégis nemlegesen rázta meg kopasz fejét, s két megtermett fiatalembert intett a kocsijához. Az egyik, nehogy a bürger esetleg meggondolja magát, durván félretolta a lányt, és társával együtt már be is telepedett a hátsó ülésre.
A lapos orrú most nem is titkolt kárörömmel, nagy hangon jegyezte meg:
– Mondtam neked, hogy este kelendőbb lennél.
A lány ezúttal a hang felé fordult, s noha most sem adta jelét, hogy értené is, amit hallott, változatlanul mosolyogva szemügyre vette a magyar csoportot.
– Nehogy azt hidd, hogy aki ilyenkor idehajt, annak az ágyban kell segítség – villantotta meg hiányos fogsorát a lapos orrú. Hárman vele együtt nevettek, egyikük fülsértően éles hangon, csak a vékonydongájú, nyúlánk fiú arca maradt komoly. Le nem vette szemét a lányról, úgy szólt oda a hangadónak.
– Lánynak is akadhat valami munka, ha már dolgozni akar.
A lapos orrú elrugaszkodott a kerítéstől, szembefordult a nyúlánk fiúval, s leplezetlen gúnnyal oktatni kezdte.
– Hol élsz te, apuskám? Ne most akarjon melózni. Este meg éjszaka annyi melója lehet, amennyit nem szégyell elvállalni. – Egy bokszolómozdulattal elhúzta öklét a nyúlánk fiú orra előtt. – Te kis naiv! Este jöjjön, akkor mi is adunk melót neki. Vagy te talán futni hagynád??
Hirtelen odapattant a lány elé.
A szerző további írásai
