Bányai Tamás
Erős lecsó
Arankának akkor támadt az ötlete, amikor meglátta a sárgán fénylő, húsos paprikákat a zöldséges pultján. Ilyen szép és friss paprikákat eddig még sehol sem látott ezen a vidéken. Feltételezte, hogy az északi nagyvárosok piacain szezonja idején kapható, mert arrafelé azért csak jóval több a kulináris hagyományokat őrző bevándorló. Itt viszont, ebben a déli kisvárosban, ha egyáltalán, hát ritkán lehetett hozzájutni. Csak azok az ízetlen sötétzöld vagy a mexikóiak által kedvelt, ugyancsak csípős paprikák kaptak helyet a zöldségesek ládáiban.
– Főzz valami magyarosat – kérte vagy inkább követelte Miklós.
– Mégis mit? – kérdezte, már csak azért is, mert ugyanúgy főzött, mint odahaza Magyarországon, így aztán minden elkészített étel magyarosnak tűnt neki.
– A konyha a te reszortod, találj ki valamit. De magyaros legyen! És különleges!
Miklós a főnökét hívta meg vacsorára, s mint mondta, a szokványostól eltérő vacsorát ígért neki, valami egészen speciálisat. Azonkívül, hogy Arankának nem támadt semmi eredetinek nevezhető ötlete, tudat alatt még neheztelt is az invitálás miatt. Hónapok óta szeretett volna magyarokkal összejönni, tudta, néhány család él is itt a városban, de valahányszor szóba hozta óhaját, Miklós hevesen ellenkezett, elutasítását azzal indokolva, hogy a magyarokkal való kapcsolattartás gátolná őket az angol nyelv tökéletes elsajátításában, márpedig mostani körülményeik között számukra az a legfontosabb. Olyannyira, hogy az utóbbi néhány hónapban Miklós már otthon, Arankával is csak angolul akart beszélni, s még a nő magyar szavaira is következetesen angolul felelt. Ez, néhány más jelentéktelen aprósággal együtt, elkeserítette Arankát, egyszer szóvá is akarta tenni, ámde férje gyorsan lehurrogta őt.
Ötéves házasságukban mindig az történt, amit a férje akart, s noha olykor szeretett volna tiltakozni, igazából mégsem volt ez olyan nagyon akarata ellenére. Talán, mert a szülői házban is megszokta az engedelmességet, vagy mert ilyenformán kényelmesen ki tudott bújni mindenféle döntéshozatal alól. Mindez persze nem jelentette, hogy ne bántották volna őt az olyan dolgok, mint például az amerikaiak társaságának lázas, néha kimondottan erőltetettnek tetsző keresése.
Az angol nyelv meg a kapcsolatok ápolása okán.
Miklóst két évre szerződtette az amerikai vállalat, és Aranka úgy volt ezzel, két évet idegenben még fél lábon is kibír. Arra nem gondolt, hogy magyar hangot csak akkor fog hallani, ha anyjával vagy húgával beszél telefonon. Hiányzott neki a magyar szó, még férje szájából is egyre ritkábban hallotta. Ennek okát akkor kezdte megérteni, amikor Miklós egy szép napon azzal állított haza, úgy néz ki, itt fognak maradni Amerikában. Nem megy könnyen, de a vállalat és közvetlen főnöke támogatásával megoldható.
Aranka elhűlt a hír hallatán, ő még a két évet is soknak tartotta.
– Meddig? – kérdezte rémülten. – Meddig akarsz itt maradni?
– Nem tudom pontosan – felelte Miklós. – Ameddig lehet.
A kapott választól kétségbeesett, akár egy elítélt, aki bizton tudja, nem életfogytiglant sóztak a nyakába, ám szabadulásának dátumát mégsem közölték vele. Lehet az három év, és lehet az tizenöt év múlva is.
Az esetleges ellenkezésnek még a szikrája is kihalt belőle, amikor anyja azzal nyugtázta a hírt: édes lányom, neked a férjed mellett van a helyed. Húga pedig nem is titkolt irigységgel jegyezte meg: hogy te milyen szerencsés vagy!
Miklós elejtett szavaiból kiszűrte, elsősorban ő szeretné meghosszabbítani a szerződést, az ötlet maga nem a vállalat vezetőitől származik, még akkor sem, ha semmi kifogásuk ellene, sőt még támogatni is hajlandók. Az első számú patrónus szerepére természetesen férjének közvetlen főnöke lett kiszemelve, amivel nyilván összefüggésbe volt hozható a vacsorameghívás.
És most eredeti ízeket vár tőle a férje.
Amikor a szupermarket zöldségrészlegén meglátta a hazaihoz nagyon hasonló paprikákat, azonnal tudta, mi legyen az a speciális magyar étel. Lecsó. Miklósnak egyik kedvence volt, jó sok kolbászszal és tarhonyával vagy tojással. Tarhonya nincs, de kolbász és tojás van, hagyma és paradicsom úgyszintén, s most már a legalapvetőbb, a hozzá való húsos paprika is. Ennél magyarabbat senki nem tud elképzelni.
Kiválogatta a legszebbeket, majd némi hezitálás után kosarába rakott öt darab hosszúkás jalapeno paprikát is.
Otthon előbb megterített az ebédlőasztalon, csak azután fogott hozzá a lecsó elkészítéséhez. Karikákra aprította a kolbászt meg a hagymát; meghámozta, cikkekre vágta a paradicsomot, majd felszeletelte a paprikákat. Megszagolta a magjaikat, egy szeletet előbb megnyalt, aztán megkóstolt. A paprikának volt leve, húsa, csak ereje nem. Örült, amiért a csípősnek ígérkező jalapeno paprikából is vásárolt. Egyet azokból is felkarikázott, legyen valami ereje is annak a lecsónak.
A paprika és a paradicsom már elkeveredett a kolbásszal, amikor gondolt egyet, és a tűzhelyen rotyogni kezdő ételbe belevagdalta a megmaradt négy jalapeno paprikát is. Később, ha valaki kérdezi, se tudta volna megmagyarázni, mi vezérelte e cselekedetében, de tény, hogy amikor megkóstolta készítményét, elégedett volt magával. Fújtatott, legyezte a száját, a könnye is kicsordult, de elégedett volt.
A szerző további írásai
