Jancsó Miklós
Erős fiúk
Színhely: tornaterem. Kellékek: súlyok, fekete, piros 5-10-20-25 kilós acéltárcsák. Ezekkel dolgoznak a fiúk: fekvő-nyomás, guggolás, bicepsz, tricepsz stb. Aki 100 kilót kinyom – háton fekve, padról, leemelve egy merőleges tartóra helyezett, besúlyozott fémrudat –, az már valami. Illetve valaki, itt a teremben. Erős fiú. Aki 130 kilóval guggol – arra felnéznek a kezdők. Áhítattal és persze férfiasan ki nem mutatott tisztelettel. A haladók, a régiek már nem, ők ugyanis tudják, a lábizom erős, ekkora súllyal nem is olyan nagy kunszt guggolni. Meg aztán ők is ilyen súlyokkal „csinálnak lábat” – ahogy itt mondani szokás.
Időpont: reggeli órák. Ilyenkor járok edzésre, mert kevesen vannak, nem kell a szerekre várni. A terem levegője is más, még nyugodtan lehet orron keresztül venni az oxigént. Elmúltam ötvenéves, közeledem a hatvanhoz. Illetve betöltöttem a hatvanat. Íme, hazudok magamnak, mint egy kivénhedt primadonna. (Jut eszembe egy idős kolléganőm: ahány színészlexikon, annyiféle születési esztendővel szerepel. Mondtam egyszer neki: ne csinálja ezt, megvonják a nyugdíját, ha egyszer kiderül a sok lexikonból, hogy még csak negyvenéves.)
Edzés előtt mindig elhatározom: kímélni fogom magamat, elvégre ugye, bármit is önámítok magamnak, az évek elteltek – amikor viszont a súly alá fekszem és végzem az edzésprogramot, amikor minden ideg- és izomszálammal arra koncentrálok, hogy sikerüljön kinyomni a választott súlyt, elfelejtem a koromat. Keményen edzek, átveszem a fiatalok ritmusát. Néha kalapáló szívem és ziháló tüdőm figyelmeztet: nyugi, de ezzel igyekszem nem törődni. Túl azon, hogy magamnak akarok bizonyítani – minek hazudjak? –, imponálni akarok a teremben dolgozóknak, mert érzem, tudom – elvégre színész vagyok –, hogy néznek a nézőim. Titokban és fél szemmel: meddig bírja az őszülő-kopaszodó öreg, nem ejti-e magára a súlyokat. Befelé mosolygok: a sok magamra szedett edzésruha, no meg az évek alatt rám rakódott zsírréteg eltakarja izmaimat – első látásra tényleg önveszélyes öreg testépítőnek tűnök, akinek nem ajánlatos a közelében állni, hiszen nem lehet tudni, mikor csúszik ki erőtlen markából a súly, és üt agyon valaki könnyelmű mellette tartózkodót. A cirkuszban is, ha háló nélkül dolgozik, és így életével játszik az artista – jut eszembe –, sok a nézője. Mert ugye: „hátha történik valami”. Ugyan mi más történhetne, mint hogy lezuhan és szörnyethal? Erre a nagy és könnyen bekövetkezhető lehetőségre begyűlnek a kíváncsiak. Én ilyen látványos halált nem tudnék produkálni itt, a teremben, kedves és nagyérdemű, még otthonról hozott izzadságszagot árasztó engem-figyelőknek, maximum magamra ejthetek egy nagyobb súlyt, aminek következményét, valószínűleg múló sérüléssel, megúsznám. Bár – soha nem lehet tudni.
Valamikor 120 kilót nyomtam ki, fekve. Most 100 kiló a maximum. Ma mellizmot „csinálok”, és persze, megpróbálom a 100-at. Nagyon koncentrálok. Sikerül. Bravó nekem. Még jó erőben vagyok. Lazítok, néhány mélylégzést végzek. Öt perc szünet. Megszokásból nézem magamat a tükörben.
Jó harminc éve kezdtem a testépítést, lenn, a valamikori Herbák János cipőgyárhoz tartozó tornateremben. Oda hívott Javorek István, a súlyemelők akkori edzője. (Már jó harminc éve Amerikában él.)
– Gyere közénk, nem árt egy kis mozgás. Havi 100 lej (ha jól emlékszem), és ingyen strandolás. Minden nap.
Az ingyen strandlehetőség nagyon vonzott. Másnap beiratkoztam, és magamra rángattam sietve a fürdőruhámat (az a bizonyos súlyemelés még ráér) – és irány a strand, a remek melegített víz.
A fürdő bejáratánál megállított egy izomkolosszus:
– Kérem a jegyet – mondta szigorúan.
– Nincs jegyem, én súlyemelő vagyok, akinek nem kell jegy – válaszoltam egy szuszra, büszkén.
– Én is súlyemelő vagyok, és nem láttam még magát. Mióta súlyemelő? – kérdezte gyanakvóan.
Órámra néztem
– Fél perce – válaszoltam komolyan.
A férfi nézett, nézett, én visszanéztem rá komolyan, majd elnevette magát.
– Tessék, menjen be – mondta, s nem tudta abbahagyni a nevetést.
Hát így, ilyen vidáman kezdődött az én testépítő-súlyemelgető pályám. Rendszeresen jártam, nem, nem a súlyemelőkhöz, ahhoz nem voltam elég erős, hanem a felső, emeleti terembe, a testépítőkhöz. Milyen rég volt… Emlékszem egy román fiatalemberre, nem szerette a magyarokat, engem sem nézett jó szemmel, ahogy kínlódom, gyötröm magam és dolgozom a súlyokkal. Én ennek ellenére mindig tisztelettel köszöntem neki, amit ő alig fogadott. Aztán idővel enyhülni látszott személyem és magyarságom iránt. Mikor megtudta, hogy színész vagyok, kedvesebb lett – később bevallotta, nem feltételezte rólam ezt a mesterséget.
– Miért? – kérdeztem
– Túl szerény vagy – válaszolta.
Akkor még nem is sejtettem, milyen találóan fogalmazza meg későbbi kudarcaim fő okát. Igen, a szerénység az, ami visszatartott a pofátlan szervilizmustól, könyökléstől – ami pályám meghatározó elvárásává vált a későbbiekben. Mészáros volt román ismerősöm, összebarátkoztunk-forma, néha szerzett nekem húst, ami azokban az időkben nagy dolog volt. Talán más lett a véleménye a magyarokról szerénységemet tapasztalva. Nem tudom, de már nem is fontos.
Később a Belvedere szálló tornaterme következett súlyemelőpályám váltakozó helyszíneinek ötletszerű megválasztásában: jól felszerelt tágas terem, optimális feltételek, komplex rekreációs központ és izomfejlesztő lehetőség. Bérletet vásároltam terem- és uszodahasználathoz. És mert összebarátkoztam a kedves magyar ruhatáros asszonnyal, ingyen látogathattam a szaunát.
Ó, boldog idők – mondanám, ha még emlékeimen is bár tudnék lelkesedni.
A szerző további írásai
