Balogh István
Kiskantin
Marci cicánk, a herélt kandúr, nagyot csavargott, egy egész hetet hiányzott, ma visszatért.
Mondhatnám, megkerült, mert hiába járkáltam be a környéket, hiába kérdeztem a szomszédokat, aztán a távolabb élőket is, senki semmit nem tudott róla.
A herélt kandúr, Marci, egyszer csak megjött. Olyan velőtrázón vernyákolt ajtónk előtt, hogy röpültünk mindketten, feleségemmel, beengedjük a kérelmezőt.
Most itt alszik mellettem.
Nem reagál a számítógépre, a rádióra, pedig hangos a zene. Ha szólok hozzá, kiengednek karmai, dagaszt álmában az én cicám, visszaérkeztem, azt mondja, hazaérkeztem.
Megörülünk mindketten a cicánknak, mert ezzel visszazökkent életünk, így érezzük, a régi kerékvágásba, s gondolatunkban rettentő anabázissá lett Marcink egyheti csavargása. Elmegyek sörért, mondom, s indulok is, örömömben, mert minékünk manapság nagy örömöt jelentenek az ilyen marginális események is.
Marci cicánk hazatértével kiugraszt hát engemet a szoba kétes hűvöséből, odakint – tizenegy óra van – pörzsöl a levegő, árnyékban is harminc fölött lehet, kifirhangoltak az égiek, s ilyen kánikulában megindulok én a bolt felé, teli sörösüvegek felé.
Útközben ott a Kiskantin. Hivatalos neve Meteor Büfé, így azonban nem ismeri senki sem, csak előbb említett nevén, mert a sihtáról kiérkező bányászok itt öntötték le, mosták le, súrolták le annak idején gigájukról a szénport. Tetemes mennyiségű sör és bor fogyott el minden sihta végén.
No, ez volt a Kiskantin.
Ma italbolt, van benne mindenféle nedű, roma tulajdonosa arra ügyel, mindenkinek mindig minden itt legyen. A tulaj többre ment, mint a vájárok utódai. Azok csak ülnek, állnak a Kiskantinban, vedelnek, mert tág a torkuk, szőrszál sehol, de leginkább kontóra nyakalnak, mert nincs már bányászpénztár, nem kereshetnek mesés jövedelmeket, mert bánya sincs, bányászoknak járó prémium sincs, létező szocializmus sincs. Van helyette valami egészen más.
A Kiskantinban pocsék sört csapolnak, de ez senkit nem érdekel, mert a törzsvendégek (öreg, nyugdíjas bányászok) leginkább ronda felesekre kortyolják a habzó pocsétát, vagy a felesekre bort hörpintenek, olyat, amelynek szőlőtőkéhez köze nincs, megrokkant sztahanovisták üdvözítésére.
Megindulok én, sörért a boltba, Marci miatti örömünkben teszem mindezt, megkerült a cica, s valaminek mindig örülni kell ezen a tájon. Megindulok én a boltba, az itteniek még mindig közértnek hívják a vegyesboltot, ki tudja, miért? De meleg van, rettenetes kánikula, perzsel a lég, röhög a nap, csak betérek én is a Kiskantinba.
Csapon tobzódjék lángoló lelkem!
Ám a teraszon, szakadt napernyő alatt, ott pihen a mi Julikánk, homlokát kőasztalnak koppintotta, szuszog szegénykém, mellette megtöltött piaci cekkerek, egyik feldőlt éppen, s ő álmodik, kedvest, műmárványost, asztallapon csúszkáló csodákat.
Azt mondja nékem a csaposnő, nem nálam rúgott be Julika, itt kávét kért, még tudott gagyogni, de mire elkészült volna a kávé, hanyatt esett a mi Julikánk a pult előtt, nem szólt semmit, rajtaütésszerűen horkolni kezdett. Innen húztuk ki a kerti asztalokhoz.
Bámulnak rám a lumpenek, olyat mutat a pofám, amilyet ők nem láttak eddig.
– Ne csodálkozz! – mondja Jani, ezeréves vájár. – Errefelé asszonyok is hemperegtek árok partján bányásznapkor! Boldog időkben!
– Ó, azok a bányásznapok! – sóhajt Gyula, aki tizenéve vagy a horgászbotjait őrzi, vagy a fröccsös poharát simogatja, összekuszálja napnak sugarait, ujjai kócolják körülöttünk a verőfényt.
– Azok a bányásznapok Pesten is jelentettek valamit! Kivonult ide minden nagyáruház, akkorra sátraik voltak, mint a gyárcsarnokok, és mi mindet kitakarítottuk! Mindent megvettünk! Az iskola tornatermében bútorokat zsúfoltak fel, azt is megvettük. Nekünk volt pénzünk! A bányászoknak mindig volt pénzük! Ide kijött az Illés, az Omega, a Metro, a Hungária. Ez utóbbi csak egyszer, mert a részeg munkásőrök a hangversenyen zsidózni kezdtek. Az veszélyes volt. Az nagyon veszélyes volt. A kalasnyikovok náluk voltak, a kalasnyikovok errefelé mindig töltve voltak.
– Háhá! Azok a kalasnyikovok tüzeltek volna, ha nyolcvankilencben nem szarja össze magát az, aki addig márványkőszobornak látszott. A vezéreink mindig összeszarják magukat! A közember meg vakarhatta a tökét, ha meghagyták neki a bogyóit, mert volt olyan, nem is egy, akinek lemarták a csüngő díszét!
Pofázunk mi, manapság, lélekforraló kemence-világban, mindenféle megesett-elvetélt közügyekről, ám Julikánk negédesen alszik, homloka a műmárvány asztallapon pihen, nem nálam rúgott be ily cefetül, mondja a söntés tündére, valahol másutt vedelt, emberesen.
Megiszom a sörömet, vigyázok, gyöngyei csillogjanak a korsón, rohadt vakmeleg van, aztán eliszkolok a közértbe, de én már Coop-nak ismerem, megveszem a sört, ünnepelni Marcit, a megtért, herélt cicát, aztán visszaindulok.
De forróság van, csak odamegyek újra a Kiskantin sankjához.
Lenyelem az árpalét, Szent Gambrinus igaz remekének karikatúráját, ám jólesik, mert legalább hideg, s elindulok hazafelé.
– Jó napot, tanár úr! – emeli fel fejét a mi Julikánk. – Hogy van? – néz rám, és vizenyős szemében hanyatt esik ez a rettentő-vibráló, délibábot ébresztő kedves hungaricum.
