próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Tóth Ágnes

Ahol fű nem nő



Egyelőre semmi sem történt, csak a végtelen zöld hullámzott a szélben. Az égen csábító fagylaltgömbök úsztak hatalmas tejszínhab dísszel a kobakjukon. A nap unottan és kedvetlenül olvasztgatta őket, mint aki már rég megcsömörlött a hasonló édességektől és valami komolyabb falatra vágyik. A jobb karomon a diófa törzsének absztrakt lenyomatát elmélyedve szemlélte egy művészi érzékű hangya, míg le nem ráztam magamról. Kicsit előredőltem és újra kikukkantottam a fal mögül, hátha most végre sikerül megfejtenem a tikot. Ám a vén Józsi bá még mindig mozdulatlanul állt a szúette kerítésen könyökölve, és érdeklődve figyelte azt a valamit, ami számomra láthatatlan maradt, akárhogy meresztgettem is a szememet.
Akkor keltette fel érdeklődésemet, amikor az állomásról igyekeztem a három kilométeres földúton a fekete-körös völgyi faluba, ahova osztálytársnőm meghívott nyaralni. Amikor szóba hoztam a konokul bámuló kis öreget, elmesélte, hogy már évek óta áll így, naphosszat a kerítésre támaszkodva, és senki nem jött még rá, mi lehet az a fontos esemény, ami ennyire leköti az érdeklődését, hiszen a falunak ebben a félreeső részében szinte semmi nem történik.
Későbbi megfigyeléseim szerint azért mégis történt itt néhány fontos dolog. Például a nap, a fizika törvényének engedelmeskedve, mindig arrébb mászott az égen nyugat felé, és két-három óránként egy-egy traktor is felhorkant a láthatáron, sőt egyszer az egyik heccből eldübörgött a könyöklő Józsi bá előtt, hatalmas port kavarva, s a por aztán vastagon telepedett rá a kapu előtt búslakodó rongyos fülű útilapukra és az öreg izzadt fizimiskájára. A távolból most is ide hallatszott egy dongók zümmögését tehetségesen utánzó motor hangja, de pár perc múlva beleveszett a szarkák veszekedésébe. Már dél is elmúlt, és a torkom úgy kiszáradt, mint a kültelki kút kánikulában.
A rét zöldjének egyhangúságát váratlanul felélénkítette Sári barátnőm pipacspiros szoknyájának gyors libegése. Vizet meg uzsonnát hozott nekem, és felajánlotta, hogy este hatig, vagyis a fejés idejéig velem marad lesen, bár az öreg nem érdemel meg ennyi figyelmet, hiszen szerinte csak egy vén naplopó, aki után semmi sem fog maradni az utókor számára.
Nekivetettük a hátunkat a diófa törzsének, úgy, hogy ne téveszszük szem elől érdeklődésünk célpontját, és vígan falatoztunk a szalonnából, hagymából, megosztva a morzsákat néhány korgó gyomrú hangyával. Az étkezés öröme és tele hasunk kissé elbágyasztotta éberségünket, így nem tudtuk pontosan megállapítani, mikor hagyta ott a kerítést Józsi bácsi és hova mehetett.
Óvatosan megközelítettük roggyant kis házát, és bekukucskáltunk a kerítés hézagai között, melyek egy vén krokodil csorba fogsorához hasonlítottak.
Az udvaron eperfa állt, félkör alakú árnyékkal ajándékozva meg néhány tikkadt tököt és fakó futóbabot. Utóbbi szívósan kapaszkodott a ferde gerincű karókba, majd akrobataként közelítette meg az eperfát és az alsó ágakig mászott, ahol nagy szemű fekete eprek meghökkent tekintetébe ütközött.
A fa alatt szürke lópokrócon feküdt Józsi bá, és rendesen húzta a lóbőrt. Kalapja eltakarta az arcát, így a legyek csak a karimán és az avas szalag földi maradványán mászkáltak rendületlenül.
A bakfisok utánozhatatlan vihogását rezegtetve osontunk be a tátott szájú kapun, és lábujjhegyen settenkedtünk egyre közelebb hozzá, míg meg nem ütötte az orrunkat valami egészen különös szag, ami a pokrócból és a rajta heverő öregből vitorlázott felénk, és ami semmihez sem volt hasonló, amit addig valaha is éreztünk. Rövid szimatolás után megállapítottuk, hogy a kettőnek együtt öregemberszaga van. Igen erős öregemberszaga! Ez az új felfedezés óriási élmény volt számunkra, és bizsergető izgalommal töltött el, hogy van egy öregemberszagú öregemberünk, aki olyan titokzatos dolgot figyel órákon át, ami számunkra láthatatlan marad, s akit most meg is érinthetünk. Hogy bebizonyítsuk bátorságunkat, letéptünk egy-egy szál vadbúzát és megcsiklandoztuk Józsi bá aszaltszilva-bőrű nyakát, aztán iszkiri, futottunk, mint akiket darazsak üldöznek, és csak messziről hallottuk az öreg kacskaringós káromkodását, ami azt jelezte, hogy betelt nála a pohár...
Sajnos a vakáció véget ért, mielőtt még alakot ölthetett volna számomra az a láthatatlan dolog, amit annyi érdeklődéssel szemlélt a furcsa kis öregember, és bár sokszor gondoltam rá, csak jó tíz év múlva látogattam el újra a faluba, amikor Sári meghívott a kisfia keresztelőjére.
Józsi bá felől érdeklődtem és megtudtam, hogy már három éve egy égi kerítés mögül figyeli a lenti eseményeket, a házát pedig lebontották, mert valaki megvette a telket.
Nosztalgiázva ballagtam ki a falu végére. Végigsétáltam a régi kedves helyen, néztem a bársonyos zöld szőnyeget, aztán hirtelen hahotázni kezdtem, de úgy, hogy még a könnyem is kicsordult.
Sári tévedett, amikor azt állította, hogy az öreg után semmi sem fog maradni. A nagy hullámzó zöldben ugyanis egyetlen, fél négyzetméternyi területen nem nőtt fű. Ott, ahol egykor Józsi bá naphosszat álldogált...


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok