Lászlóffy Csaba
Mondták róla…
Fogyasztói társadalomban, úgy látszik, a bolondok is praktikusabban kezdenek gondolkodni, hasznosabbá igyekeznek magukat tenni. (Ezt különben nem is én állítom… így az „élére”). Sokdioptriás, bubifrizurás nő – „az egy dilis csaj”, mondták róla –; érzi, tudja, hogy reggelente szinte mindenki morcos; talán emiatt is fogad olyan széles vigyorral, amikor a vadidegen lépcsőházban egy sokgyermekes család felől érdeklődöm:
„Á, szegény csóró népség, azokkal nem érdemes törődni” – agitál élénken. Majd: „Fogadjunk, hogy én képes leszek királynő módra élni!” – mondja. Egy csepp zavar sincs puffadt képén, nem törődik azzal, hogy ismer-e, s ha igen, honnan(?); egyszerűen hasznos partnernek jelentkezik ebben a – lágy vagy kemény? – valójában foszforos levegőben, s engem, mi tagadás, egyfajta eretnek borzongás fog el, hogy a balesetek, a politikai baklövések, a fűtött nemzeti nagyotmondás jórészt változatlannak tetsző világában valaki, lám, milyen magabiztos és derűs tud lenni. Reggeli órában.
„Tudja, már régóta újságírónak készülök – hangzik bizalmasabb hangú, bár harciasnak tetsző vallomása. – Nem tűrhetem tovább, hogy mindenki a piszkában turkáljon!”
„A magáéban” – bólintok rá, kissé gúnyosan („a maga piszkában!”), vagy megalkuvóan (a bolondok rohamától tartanék vajon?); ámde ő szó szerint veszi a „lapot”:
„Ha nem az enyémben, akkor a máséban” – és változatlanul felvillanyozva járkál előttem, körülöttem… „Na nézze! – mutat hirtelen a tömbház egyik fölszinti ablakára. – Ennyi légyszaros üveg! Kinek jó?”… S mielőtt ocsúdhatnék zavaromból (nekem illene mentegetőzni?), vidáman szalutálva, kövér karját magasba lendítve (a mozdulat nagyon emlékeztet egy befolyásos közéleti személyiségre) már továbbáll. Azaz előtte, a viharfelhők alól, még visszakiált: „Ha a domb fele megy, tűrje föl a gallérját ilyen szeles időben!”
Utólag is köszönöm a figyelmességet, el-eltűnődve azon, hogy milyen kategóriákat figyelembe véve választjuk és nevezzük ki a bolondokat magunk közül.
