Boldog Zoltán
A líra közelsége (Nádasdy Ádám Az az íz című kötetéről)
A tárgyias költészet leegyszerűsítve olyan, mintha azt mondanánk: a seprű elsöpört, a mosógép kimosott és a gáz megfőzte a vacsorát. Ha férfiak vagyunk, akkor talán baráti nyaklevest is kapunk háziasszonyunktól, hogy nem illik ezzel élcelődni. Ha viszont mindezt jól csináljuk, akkor a merész vállalkozásunkat szelíd simogatás és önfeledt mosoly is kísérheti.
Az irodalomtörténet ilyen szelíd simogatással illeti a 20. századi költészetnek azt a vonulatát, amelyet választott mesterek és tanítványok hagyományoznak generációról generációra. Babits Mihályt követve, Nemes Nagy Ágnes neve fémjelzi leginkább az objektív lírát, az utóbbi így definiálja a költői mesterség ezen irányzatának fogásait: „az első személy kiemelése a vers középpontjából”, illetve „a fogható, látható, tapasztalható tárgyaknak és helyszíneknek a fontossága a versben, melyek tartalomhordózóvá válnak”. Ma pedig leginkább Schein Gábor versei nevezhetők a hagyományos értelemben tárgyiasnak.
A tárgyias költészetnek, mint már említettük, megvannak a maga veszélyei. A kezdő hasonlathoz visszatérve: ha kiemeljük a vacsorát főző személyt az étel elkészítésének középpontjából, akkor nagy az esély, hogy a háziasszony fogható, látható és tapasztalható sodrófával utánunk suhint. Az irodalom azonban nem így működik, még ha néha meg is tűri az ilyen erőltetett hasonlatokat.
Az irodalom egészen másképp működik. Líra nevű műnemét nem arra találták ki, hogy objektív legyen. Visszamehetnének egészen a görögökig, cicomázhatjuk ellenérveinket elbeszélők és beleértett szerzők elméleti megközelítéseivel, de rá kell jönnünk: a lírának kell az alany.
A magyar költészetnek pedig különösen szüksége van az alanyra, legyen szó Balassi, Csokonai, Petőfi, Arany, Kosztolányi vagy éppen Nádasdy verseiről, hogy csak egy-egy irodalomtörténeti korszak önkényesen kiemelt költőit említsük. Még az objektív líra atyja, Babits is kifakad olykor: „Csak én birok versemnek hőse lenni, első s utolsó mindenik dalomban” (A lírikus epilógja). Mintha a tárgyias költészet egy óriási kísérlet lenne arra nézvést, hogy meddig sikerül azt a pozíciót megőrizni, mely a láthatatlanság látszatával akarja körülfonni az ént.
Emellett a magyar nyelv is csak korlátozottan alkalmas az objektivitás kifejezésére. A tárgyias szemléletmód mint poétikai mozgalom külföldről indul, így magyar vonulata mindenképpen nyelvi megvalósítás terén is csak kísérlet maradhat. Gyenge próbálkozás éppen azért, mert a szenvedő szerkezet hiánya miatt a nyelv szomjazza az alanyt. A tárgyias költészet így mintha a nyelv tikkasztása lenne.
Ennek fényében Nádasdy Ádám kötete mind a nyelvet, mind a kortárs poézist megvédi a kiszáradástól. És a megpendített szálhoz ragaszkodva elmondható, hogy az Az az íz című kötet elsősorban a lélek ízlelőbimbóira hat.
Mért pont az íz lehet olyan fontos? Az ízek nyújtják a legelemibb élvezetet, hiszen magát a táplálkozást teszik élvezhetővé, de mindeközben olyan széles skáláját kínálják a szubjektivitásnak, amelyre a látás, a tapintás, szaglás és hallás nem képes. Mindenki könynyen eldönthetni, hogy minek a látványa, tapintása, illata és hangja kellemes vagy kellemetlen. A legnagyobb különbségek az ízlelés terén mutatkoznak: van, aki szereti a pisztácia könnyed keserűségét, van, aki borzong tőle. Így a költő meghagyja annak lehetőségét, hogy amit ő kínál, nem mindenkinek lesz egyformán tetszetős.
Az íz a legerősebb nosztalgia felkeltője is lehet. Visszakalauzolhat a gyermekkorhoz, helyszínekhez, helyzetekhez, érzésekhez. Az íz a leginkább elmesélhetetlen, a legnehezebben megosztható, ebből adódóan talán a leginkább egyedi.
Nádasdy Ádám kötete az egyediség megmutatásának és a megmásíthatatlan alanyi költészetnek olyan békés felvállalása, amely könnyedségével, nosztalgiájával nem kisebbre vállalkozik, mint hogy önmagán keresztül megmutassa: mi a világ. A címadó vers a következőképpen vall erről: „Az az öröm, az nincs már, az az íz, / hogy meg lehet csinálni magamat, / akármiből: margarinból, homokból, / a lényeg az, hogy az, ott, én legyek” (Az az íz). Az én harmonikus kitárulkozása a legváltozatosabb költészeti megoldások segítségével történik, és nemcsak szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát, hanem egységében és részeiben is tudatosan építkezik.
A kötet öt része számozott évszakok elnevezését kapja, amelyek verselés tekintetében olyan sokoldalúak lehetnek, mint maga az időjárás. De már ez is felkelti bennünk az igényt: mindenhol lássunk napsütést, permetező záporokat, derűs és paplan alá bújós estéket, azzal együtt, hogy minden évszak önmaga maradjon. Nádasdy évszakainál nyoma sincs a globális felmelegedésnek, csak a kiegyensúlyozott változatosság hangja szól a lehető legszínesebb formában.
A szerző további írásai
