Papp Attila Zsolt
Bunuel, a komédiás - A szabadság fantomja és a nevetés
Luis Bunuel „komikus” filmrendező. Életművének erre az aspektusára ugyan többen felfigyeltek – különösen a kései műveivel kapcsolatban –, a fenti mondatot azonban mégsem merték igazából leírni, még azok sem, akik hosszú oldalakon át tárgyalják a nagy spanyol rendező abszurdnak nevezett humorát. Ez a kijelentés bizonyára annak a Bunuelnek a „profanizálásával”1 lenne egyenértékű, akit sokan az emberi egzisztencia lehetőség-határainak szürreális (eset)tanulmányozójaként tartanak számon. A komédia, a komikus film – a burleszk „lecsengése” óta – ebből a szempontból a filmművészet egyfajta „mostohagyerekének” számít (nincs egyedül: Bunuel egyik legismertebb magyar monográfusa, Bikácsy Gergely például a krimit a „műfajok legnemtelenebbikének”2 nevezi, hevesen tiltakozva azon lehetőség ellen, hogy kedvenc spanyol rendezőjének bármi köze lehetne hozzá). A komikum jelenlétét Bunuel kései filmjeiben – elsősorban A burzsoázia diszkrét bájáról, A szabadság fantomjáról és A vágy titokzatos tárgyáról van szó – afféle járulékos elemnek tekintik ezek az elemzések, amely az emberi egzisztencia abszurditásának mértékét hivatott hiperbolikusan érzékeltetni. Különösen hangsúlyos ez az értelmezés a már említett Bikácsy-műben. A szerző ugyanis láthatólag nemigen tud mit kezdeni Bunuel frenetikus humorával. Lássuk, hogyan utal a komikumra Bikácsy: „maga a szörnyűség komikus benne”, „Az Átváltozás jeges kafkai humora csak közel áll mindkét rendezőhöz [a másik Hitchcock – P. A. Zs.], és nem a sajátjuk igazán”3, vagy: „Jobb mozikban a két filmet [A burzsoázia... és A szabadság fantomja – P. A. Zs.] végighahotázzák a nézők. A kacajt még az sem fagyasztja torkomra, hogy nem tudom, itt most a fölény nevetése zúg-e, vagy ellenkezőleg: a vesztesek hahotája...”4
Bunuel bizonyos filmjeinek azonban lényegiségéhez tartozik a komikum – tehát tartalmi, nem formai elem –, ha úgy tetszik, „magáértvalóan” komikus. Továbbmenve: a kijelentés megfordítható, hiszen bizonyos filmjei magának a komikumnak az esszenciáját mutatják fel (ha van neki olyan), magáról a komikum mibenlétéről mondanak el rengeteg mindent; különösen vonatkozik ez A szabadság fantomjára, amely szinte kristálytiszta formájában „tálalja” azt – eredendően és elsődlegesen komikus. Ahhoz, hogy ezt jobban megközelítsük, segítségül kell hívnunk a nevetés mibenlétének és hatásmechanizmusának egyik legérvényesebb filozófiai megfogalmazóját, Henri Bergsont. Bár 1900-ban megjelent műve, A nevetés5 értelemszerűen nem vet számot a humor néhány olyan változatával, amely a huszadik század első felében nyert igazán polgárjogot (abszurd humor, a tragikomédia mint elterjedt műfaj, egyéb „kevert” műfajok), illetve – mint arra Szegő Katalin is rámutat bevezetőjében – igencsak korlátozza a nevetés jelenségének értelmezéslehetőségeit6, Bunuel kései „triptichonja” – s különösen A szabadság fantomja, melyről szó lesz a továbbiakban – értelmezésének igen figyelemreméltó kulcsait adhatja, legfontosabb terminusain keresztül.
Az álom végtelen komikuma
Nem árt leszögezni: Bunuel – bár inspirálódott Freud tanaiból – nem kedvelte különösebben a lélektan egyetlen formáját sem, beleértve a pszichoanalízist. „Nem szeretem a pszichológiát, az analízist és a pszichoanalízist. Természetesen van egypár nagyon jó pszichoanalitikus barátom, sokan közülük írtak is a filmjeimről, a saját szemszögükből értelmezve őket. Váljék egészségükre!” – írja Utolsó leheletem című önéletrajzi művében7, majd így folytatja: „Másrészt, mondanom sem kell, hogy fiatal koromban [kiemelés – P. A. Zs.] nagy hatással volt rám Freud és a tudatalatti.” Ezért hanyagoljuk rövid időre a Bunuel-filmek álomszerű szerkezetének és álombetéteinek pszichoanalitikus magyarázatát. A komikum felől közelítve – Bergson nyomán – nagyon is értelmezhető az álomnak A szabadság fantomjában betöltött funkciója. Kapcsolódjunk viszsza egy pillanatra a tudattalanhoz/tudatalattihoz. „A komikum tudattalan. Mintha visszájára használná Gügész gyűrűjét: láthatatlanná lett önmaga szemében, miközben láthatóvá vált mindenki számára”8 – írja a francia filozófus. Mindez a tudattalan és az álom kapcsolata szempontjából releváns – az álom mint a tudatalatti képeinek rendszertelen struktúrája nagyon is komikus lehet. Mint minden – így Bergson –, amit egyfajta értelmi eredetű érzéketlenséggel9 figyelünk, eltávolítva természetes közegétől. Nem véletlen, hogy maga Bergson is párhuzamot von a komikum és az álom között, hangsúlyozva analóg jellegüket.10 Bikácsy a Bunuel-féle álmokról szólva egészen más aspektusát ragadja meg a kérdésnek: „az álom büntetőexpedíciójáról” beszél.11 Vagyis arról – némiképp leegyszerűsítve –, hogy Bunuel filmjeiben az álmok mindig rémálmok, állandó ismétlődésükkel nyomasztják, „büntetik” azokat a figurákat, akiket a filmek karikíroznak. Az észrevétel egyébként nem helytelen. És ha visszatérünk Bergsonhoz, nem is áll ellentétben a komikus jelleggel. Bergson felfogásában ugyanis a nevetés alapvetően társadalmi gesztus és büntetésjellege van. Mit büntet tehát a nevetés? A komikum forrásairól beszélve Bergson szinte rögeszmésen tér vissza ahhoz a gondolathoz, hogy minden emberi cselekvés automatizmusba való „átfordulása” komikus jelleget kölcsönöz az illető tevékenységnek – példáit a szónokok kiüresedett gesztusaitól a szórakozott ember önmagáról való megfeledkezéséig (és – következésképpen – pórul járásáig) sorolja.12
A szerző további írásai
