kultúra
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Pomogáts Béla

Dsida Jenő transzszilvanizmusa

Erdélyben történelmi sorsvállalás a költészet, a magyar költőnek egyszersmind hitvallónak kell lennie. A nemzetiségi irodalom létrehozásának éveiben ilyen hitvalló volt a legtöbb írástudó; komoly tanárok, az élet peremére szorult volt megyei tisztviselők, tudós lelkészek buzdították helytállásra és közös munkára a reményvesztett erdélyi magyarságot. Dsida Jenő egyénisége elütött a történelemmel viaskodó hitvallókétól, ő nem a végzettel kívánt pereskedni, egyszerűen énekelni akart: a természetről, a szerelemről, az ifjúságról, mint a késő romantikusok. Úgy érkezett az irodalomba, akár egy kamasz-angyal, mámoros ifjúsággal, lobogó szőkén, telve lelkesedéssel és önbizalommal. Érdemes felidézni a képet, amelyet Áprily Lajos rajzolt róla: „Tizenkilenc éves volt, mikor Szatmárról Kolozsvárra utazott s bekopogtatott az Ellenzék irodalmi mellékletének szerkesztőségébe. Téli vagy télies idő lehetett, mert zsinóros Bocskai-kabát volt rajta. Karcsú, csinos jelenség volt, nyílt, kedves arca üdítően s szinte mosolyogtatóan gyermeki. Elfogultsággal küzdött, amin nem is lehetett csodálkozni: olyan irodalmi tekintéllyel ismerkedett meg a sivár szerkesztőségi szobában, mint Kuncz Aladár, akinek elismerése és biztató szavai nagy barátja korai haláláig kísérték fejlődésében.”
A fiatal költő hamar megszerezte a népszerűséget és az elismerést, ifjú lírikusként a játék elemi örömével merült meg a versek világában, valósággal lázba jött, ha egy szokatlan képre, frissen csengő rímre talált. Mégsem volt igazán boldog, mintha a mulandóság fiatalos érzésénél valami sötétebb és nehezebb szomorúság szegte volna kedvét. Korai költészetében mindegyre az elmúlás képzetei jelennek meg, valami állandó félelem szövi át az expreszszionista szabad vers szerint áradó laza sorokat. A háborús évek családi gondjai, az Erdély sorsát eldöntő történelmi változások bénító közhangulata mellett mindennek személyes oka is volt: a szívbetegek örökös szorongása, amelyet egy fiatalon elviselt súlyos betegség oltott a költő lelkébe, verseibe. Dsida Jenő maga is sejtette, hogy nem lesz hosszú életű, s a cigarettával, feketekávéval mérgezett szerkesztőségi életmód még inkább aláásta gyenge egészségét. Korai költészetét az elmúlás csendes szomorúsága hatja át, s ezt a szomorúságot a magányosság érzése mélyíti el. A szorongó szív sejtelmei vagy a szorongások ellenében érvényesülő mohó életöröm ad számára költői kihívásokat – egy ideig úgy tetszik, az erdélyi magyarság súlyos kisebbségi tapasztalatai mintha nem is hagynának nyomot költészetében.
A Pásztortűz szerkesztőségének (amelynek különben ő is tagja volt) egy körkérdésére válaszolva 1932 elején szinte indulatos szavakkal utasítja el azt a programszerű közéletiséget, amelyet különben a két világháború közötti korszak igen sok szellemi és politikai áramlata hirdetett és képviselt. Ebben az Üzenem című vallomásában olvasom a következőket: „Üzenem mindazoknak, akik többre tartják a hangos programot a csöndes cselekedetnél, a dühöt az áhítatnál, a gépolajat az ihletnél, a kétes hasznot a szépségnél, a plakátot az irodalomnál – üzenem mindazoknak, hogy a művészet több tiszteletet követel! Kis erdélyi életünkben régóta szembetűnő az izgágák egyre rikítóbb burjánzása, akik fennen hirdetik, hogy csak akkor irodalom az irodalom, ha programot ad, politikai és gazdasági programot, ha a mindennapi életbe nyúlva valamilyen tábor pártján veri a vasat, valamely igazság érdekében agitál. S ez a tábor, ez az igazság kizáróan az ő táboruk és az ő igazságuk: azon kívül nem képzelhető el sem fű, sem fa, sem ég, sem föld, sem élet, sem irodalom. Az övék az egyedül üdvözítő vallás, és kívüle senki sem nyerheti el a halhatatlanság koronáját. Minden kívülálló – ha író, kétszeresen – maradi, »polgári«, tehetségtelen, áruló, korcs és ostoba!”
Ugyanakkor elismeri azt is, hogy az irodalom és az „irányzatosság” fogalmai nemhogy kizárnák egymást, hanem szervesen öszszetartoznak, csak éppen az „irányzatosság” nem jelenthet valamiféle társadalom- vagy pártpolitikai programot. Folytatnám az előbbi idézetet: „Miért kell azonosítani az irányzatosság nemes, természetes fogalmát a program porbancsúszó, természetellenes fogalmával irodalmi kérdésekben? Irányzatosság: legyetek nemesek, jók, szeressétek az embert, követeljétek jogaitokat, teljesítsétek kötelességeiteket, harcoljatok a butaság, az elnyomás ellen, igyekezzetek jól gazdálkodni a föld javaival, emeljétek magasra a szépet, dicsőítsétek meg magatokban az embert stb. Program: ne fizessetek adót, ne higgyetek a papnak, csak a papnak higgyetek, üssétek agyon az urakat, járjatok rendesen a népgyűlésekre, szavazzatok a kommunista pártra, követeljétek a napi ötórás munkaidőt stb. – Az előző lehet témája az irodalomnak, mert állandó és örök, az utóbbi nem lehet, mert pillanatnyi, s holnapra a feledés hullámsírjába rántja magával a művet is, amelyben világra csónakázott. – Swift Jonathánnak, a Gulliver írójának van irányzatossága, de nincs programja. És ugyanez áll a világirodalom valamenynyi nagy írójára.”


A szerző további írásai

1 / 3 arrow

impresszumszerzői jogok