Dánielisz Endre
Találkozásaim Thaliával II.
A mögénk került század ötödik évtizedében úgy döntöttem, hogy – tanári tekintélyem megóvandó – Thalia hajlékaiban „a világot jelentő deszkákra” ezentúl már nem merészkedem, viszont a kialakított kapcsolatot sem bontom föl. Inkább más megnyilvánulási lehetőséget keresek. Kipróbálom rendezői rátermettségemet. Aradon, majd Nagyszalontán sorra következtek az ifjúsági színművek, a mesejátékok, s amikor ezek javából kifogytunk, elbeszélő költeményeket, balladákat, meséket dramatizáltam. Ámde új munkaköri, múzeumvezetői beosztásom teljes embert igényelt, s ezért – a néhány esztendőnyi kísérletezést követően – e két kapcsolódási módozatról le kellett mondanom. Viszont a színművészet iránti befogadói igényemet jelenünkig megőriztem.
Bár fölöttébb óhajtanám, de az évtizedek során összehordott emlékképeknek még futólagos fölvillantására sem nyílik lehetőségem. Végezetül úgy döntöttem, hogy csak a külországokban szerzett színházi élményeimről szólok, amelyeknek feleségemmel együtt voltunk a részesei. Azt viszont előrebocsátom, hogy a látottak dramaturgiai, rendezői értékeiről, X. művészi megoldásairól nem szándékozom kritikát írni, sem az előadásokat ilyen szempontból elemezni. Ehelyett azokat a személyünkhöz fűződő apró történéseket, járulékos részleteket örökítem meg, amelyek országjárásainkat kellemessé tették, ugyanakkor némileg jellemezték a meglátogatott kulturális intézményeket vagy a velünk kapcsolatba került más nemzetiségű embereket.
1973 augusztusában Trabantunkkal Lengyelországot is fölkerestük. Természetes, hogy mindenekelőtt déli sávja érdekelt bennünket, ahol megannyi magyar emlékkel találkozhatni. Mivel Csehszlovákiából közelítettük meg, első megállónk a félmillió lakost jóval meghaladó Wroclaw volt. (A németek Breslau, a régi magyarok Boroszló néven emlegették.) Első egyetemét II. Ulászló cseh–magyar király alapította (1505). Rövid ideig a mi Mátyás királyunk is kiterjesztette uralmát Felső-Szilézia székhelyére. Elsődleges célunk a templomok és a műemlék épületek uralta óváros megismerése volt. Az egyik délután túlléptük a magunk szabta határt. Szerencsénkre, mert így bukkantunk az opera neoklasszicista stílusban fogant, terjedelmes épületére. Az augusztus havi műsort közlő plakátról kisilabizáltuk, hogy nyáron – a turistaforgalomra számítva – előadásokat tartanak. Ma éppenséggel George Gershwin Porgy és Bess című, modern hangvételű művét mutatják be. No, ez bennünket is érdekel, hiszen odahaza egyik társulat sem tűzte (nem tűzhette?) műsorára.
Éppen akkor tódult ki a nép egy része az előcsarnokba. Véget ért az első felvonás. Szünet. Megkerestem a földszinti ültető nénit, és oroszul kértem: engedjen be az előadásra. Minket igen érdekel az itteni rendezés s a művészek teljesítménye. Az ő anyanyelvén közbeiktattam az ismert varázsigét: „lengyel, magyar két jó barát”. A hatás nem maradt el: válasszunk helyet az ő részlegén, valahol hátul. E szerint cselekedtünk, s volt időnk gyönyörködni az 1300 személyt befogadó terem szépségeiben.
Becsöngetéskor két fiatalember felénk közelít, és német–orosz keveréknyelven tudatja: ez az ő helyük. A jegyük ide szól. Üljünk át máshová!
– Ne vitatkozzunk e legényekkel – fordulok feleségemhez. – Körülöttünk üresek a székek, és senkit sem zavarunk.
– Hát maguk is magyarok? – csodálkozik hangosan az egyik. – Akkor maradjanak. Mi is átülhetünk.
Így nyugodtan végignéztük az eleddig csak töredékeiben ismert négeroperát, s hallhattuk a dzsessz trónra emelését a más zenei stílusok uralta színpadi műfajban.
*
A továbbiakban sorra kerülő hat élményünk mindegyike a jobblétre szenderült Szovjetunió valamelyik nagyvárosához, sőt, fővárosához fűződik. Párommal négy ízben csatlakoztunk egy-egy turistacsoporthoz, mindenkor az olyan útvonalat ígérőhöz, amely más-más szövetségi köztársaságba vezetett. A szervezők három ízben Moszkvát is tervükbe iktatták. 1960-ban, a Kreml bejárása során, a Trojckaja-bástyatorony közelében hatalmas építkezésre figyeltünk föl. Vezetőnk felvilágosított: itt fog állani az unió legnagyobb épülete, a Kongresszusi Palota.
Két évtized múltán ismét erre vetődtünk, és kerestük annak a lehetőségét, hogy az építészeti remekművel közelről ismerkedjünk meg. Útikalauzunk felvilágosítása szerint itt nem csupán kongresszusokat, tanácskozásokat tartanak, hanem folyamatosan színházi előadásokat, hangversenyeket is. A nem kevésbé híres Bolsoj Tyeatr (Nagy Színház) igazgatósága rendelkezik vele. A lehetőségen kapva kaptunk. Lemondtunk a közös vacsoráról, már azért is, mert ezen az esten opera-előadásra került sor. A belépőjegyet nem kellett sokáig keresgélnünk, mert Moszkva belvárosában ezt olyan utcai fabódékban árusítják, mint nálunk az újságot. Beálltam az azonos szándékúak sorába, s közben az opera címe felől érdeklődtem. Szomszédom készséggel felelt: Szilszkij…, s utána egy olyan szót mondott, amit nem ismertem. A közelben állók – látva értetlenséget tükröző arckifejezésemet – egymást túlharsogva ismételték: Szilszkij…, s utána az ismeretlen szót. Csak az előadás előtti negyedórában derült ki, mit fogunk látni, hallani. Rossini vígoperáját, A sevillai borbélyt.
A szerző további írásai
