Készman József
Házi mozi
„Amennyiben úgy döntesz, hogy festő leszel,
akkor el kell határoznod, hogy nem fogsz félni
hülyét csinálni magadból.”
(Francis Bacon)
Közelség és kívülállás, érintettség és távolságtartás kettős mércéje rajzolja ki a célkeresztet Csurka Eszter* munkáinak létrehozásakor. Változatos technikával készült művein átsugárzik, hogy alkotójuk a film, a fotográfia, a mozgó- és élőkép (performansz) vidékein otthonosan mozogva pillant a festészetre, a képalkotásra. Onnan nézve is szembetűnő, hogy segítségükkel a művész képeket gyárt magáról és másokról, majd szétsugározza őket a világba. Az új művészeti médiumok kezelése és vegyítése hagyományosabb eljárásokkal önmagában nem több egyszerű adottságnál. Semmi fakszni: a technika mint médium mindenekelőtt a művek térszerkezetében, a kép láttatójának pozíciójában, a semleges megfigyelő anonim pillantásában sejlik elő. A fotografikus (eredetű) képkivágat, a degas-i lényegtelenre fókuszáló lényegláttatás, a mozgássorok megjelenítése igazából pusztán a képek hangoltságát határozzák meg. Ez a hangoltságmód a mesterséges technikai képtípusok „objektív” látásmódját hívja elő. Megfigyel (leképez) és egyben láttat: meghatározott jelenségre fókuszál, igyekszik tudósítani. Elmeséli, hogy mit lát(ott), amikor éppen arra irányul(t). Miközben megszoktuk ezt az objektívet, egyre nehezebben is hiszünk neki. Virtuóz használója könnyen megtéveszthet: úgy használja, ahogy csak akarja; képes reality show-t csinálni abból, ami nincs, és képpé teheti azt, ami valóságosan létezik.
Ilyen, megtévesztő szándék nélküli képmágus Csurka Eszter is. Drámai hatású monológokat, meggyőző nagyjeleneteket alkot önmegfigyelés és mások megtapasztalása segítségével. Hamar kiderül, hogy nem szappanoperát látunk, és „a dolgok nem azok, aminek látszanak”.
Testek mozgásban. Csurka Eszter éles szemű megfigyelő. A mozgásformák megfigyelésén túl érzéke van az eszközök, a modus operandi tudatosításához is. Rembrandt portréit tanulmányozva azt a munkahipotézist állította fel a maga számára, hogy a holland mester valószínűleg több időbeli fázist sűrített egyazon ábrázolásba. Ami ugyanazt jelenti: több időbeli állapotot rögzített egy képre. Ezért lehetséges, hogy üres, kifejezéstelen arcok helyett Rembrandt valóságos, hús-vér karaktereket örökített meg művein. Egészen pontosan az ábrázolt modellek húsból-vérből valóságát sikerült megjelenítenie. Jobbára ez az, amit hagyományosan realisztikus kifejezésmódnak szokás nevezni, illetve a portréábrázolások pszichológiai mélységéről beszélünk.
Rembrandt alakjainak testén a hús fodrozódik, az arc mély lyukakkal, gödrökkel tagolt, amelyek egymásra rajzolva, összegezve időben egymás után rögzített állapotok pillanatfelvételeiként jelennek meg. Adott időpillanatban más és más arckifejezés, gesztus, mimika, izommozgás lehet érdekes a művész számára, az egymásra rakódott állapotok-rajzok sorra rétegződnek az arcmáson, a képen. Az időbeli változás, a különböző időpillanatokhoz rendelt arckifejezések, a test mozgásfázisainak lenyomata egyszerre jut érvényre a képeken. Rembrandt birtokában volt valaminek, amit ösztönösen, a művészi gyakorlatban készségszinten gyakorolt: arra a megállapításra juthatott, hogy az ember több (és módszere segítségével sokkal jobban megragadható), mint egy pillanatfelvételben felvillanó vázszerkezet. Idősűrítéssel élt, képein ezért is hatnak sűrűbbnek, tartalommal telítettebbnek munkái. Ugyanennek az egzisztenciális tapasztalatnak objektivációja a vizualitás történetében a kubizmus (eltérő nézetek egyesítése egy képben) és a futurizmus (mozgásformák lenyomatainak szimultán ábrázolása). Ez a felfedezés mint alkalmazott tudás kíséri Csurka Eszter munkáit.
Kiáltás és kiáltás. Francis Bacon, a 20. század egyik megrendítő hatású alkotója a festészet legméltóbb tárgyának azt a feladatot tekintette, hogy lefesse az emberi kiáltást. A lélek szenvedélyeinek a test kifejezéseire gyakorolt hatása obszesszíven visszatérő eleme festészetének. Az erők lefestése egy egzisztenciális állapotra, a közép elvesztésére és a létezés hisztérikus kinyilvánítására fut ki Baconnál. A kiáltásban kívülre kerülünk önmagunkon, s a test és a lélek titkos, többnyire csak sejteni vélt végletes összekapcsoltságáról szerezhetünk életre szóló benyomást.
*Csurka Eszter (Budapest, 1969) képzőművész, a Magyar Iparművészeti Főiskola elvégzése után vizuális kommunikáció tervező művészi oklevelet szerzett, illetve előzőleg operator-rendezői képesítést nyert. 2004-ben elnyerte az egri Akvarell Biennále fődíját. 1994 óta számos egyéni tárlata volt, a legutóbbi 2007-ben nyílt a Ráday 9 Galériában.
A szerző további írásai
