Fábián Sándor
Csak egy irányba, Istenem?
Talpam alatt fekete iszap.
(Üszökből oldódhatott
partközeli kis sodrásba.)
Puha, még lábalni hagy,
de csak egy irányba:
tarajos zajlásba.
Kényszerből megyek,
locsogtatok varjú-szín vizet.
Nincsen ellensodrás, mely kivet.
Tocsogó, de bennebb, bennebb
– öregkor-kényszer oda terelget –,
szörnyű lehet arra a sodrás!
„Tarajos zajlás, fogj mást!”
Kiáltok. Hideg szurokfalak
visszhangja csattan: lángot óhajtanak,
poklot, hogy olvadjanak.
S elborzasztó látvány: vízre ugrik
egy-egy buzgó-nagy fekete tömb,
háznyi göröngy.
Vízen a tűz, széntömb-raj úszik
hőt óhajtva lefelé,
felizzás elé…
Tocsogtatok szénszínű vizet,
hát nincs, ki visszavezet?
Hátrébb zöldmohás, fehér párkánykövek,
de hátra nem mehetek:
fiatalabb hogy legyek?
Biológiai nonszensz.
Istenem, Jézusom, láss meg ott fent!
Nézd, topogok, keresek,
fényt csiholok, igaz, keveset,
nagy féléssel, rettegéssel, hidd el,
ám a réginél
több-gyertyás hittel.
