Magyarosi Sándor
Hétköznapok képsorában
Ajtó nyílik a hálóból az előszobára, onnan egy másik a folyosóra, végül a folyosóról a lépcső az utcára vezet. Az utcán emberek járnak-kelnek. Járókelők. A buszmegállóban állnak is. Feltehetően buszra várnak. A busz jön, többé-kevésbé menetrend szerint, kiszámíthatóan. Hozza-viszi az embereket. Mindenkit máshová. Kevés ideig vannak közös térben, mégis sokszor összevesznek. Ártalmatlannak látszó nők kezdenek üvöltözni miattuk fél lábon álló szomszédjukkal, hogy azonnal vegye le a válláról a táskát. Természetesnek tartják, hogy mások bármilyen kényelmetlenséget vállaljanak az ő kényelmükért. Lobog bennük a sértett önérzet. Itt lehet. Aztán keserű szájízzel szállnak le, ha valaki visszaszól, vagy diadalmasan, hogy ők aztán jól megmondták. Képzeld, drágám, egy nagydarab, kopasz pasas, egy akkora táskával, mint egy ház. A többiek meg csak néztek, mint a birkák. Na, akkor aztán én! Én aztán igen! Kopogó tűsarkak ritmusára születik a történet egy újabb jelentéktelen győzelemről. Nem mosolyognak. Az élet harc.
A busz egyik megállója mellett közlekedési lámpa áll. Ha piros, mindenki vár, hogy zöld legyen. Ha zöld, onnan ideátra jönnek az emberek, és innen mindenki átmegy a túloldalra. Utak vezetnek ferdén jobbra, derékszögben balra, és ez utóbbi a sarok után eljut egy füstüveg-épületig. Ajtaja fotocellás, mögötte nagydarab, kopaszra nyírt férfi. Inkább biztonsági őr, mint portás. Az ismeretleneket beírja egy nagy könyvbe, az ismerősöknek, akik azért megvillantják előtte belépőkártyájukat (a szabály az szabály!), odaköszön. Az ajtóval szemben felvonó. Tíz emeletet és egy alagsort köt össze, de ebben a történetben a negyediknél nem jut magasabbra. Jobbra a második ajtó az iroda. Sorban íróasztalok, mindegyiket válaszfal különíti el a másiktól, mindegyiken telefon, számítógép, előttük forgószék. Az alkalmazottak munka közben csak saját asztalukat és a válaszfalat látják.
Egyikük kivételével. A sarokban levő íróasztaltól kilátni az utcára az épület füstüveg falán át. Ha időtlen esők esnek egyhangú surrogással, metafizikai szomorúsággal telten lehet itt ábrándozni az emberi lét végességéről. Vagy sötétedéskor az ablak felé fordítva a széket, vállal szorítva a fülhöz a telefonkagylót, innen lehet megcsodálni, ahogy odakint sorra kigyúlnak a fényreklámok, és az autók valószerűtlen csillogással siklanak ide-oda a négyemeletnyi mélységben. És ugyancsak itt kell megküzdeni a délutáni fáradtsággal, amitől a legfeszültebb tárgyalás közben is kásás lesz a hang, kusza a tekintet.
Visszafelé ugyanaz az út vezet, mégis teljesen másnak tűnik. Este van. Kilépve az épületből jobbra kell menni, aztán újra jobbra, egészen a gyalogjáróig, ahol emberek várnak mindkét oldalon. A buszmegálló ezúttal ideát van. Sokan várakoznak. Néhány ismerős arc a reggeliek közül, még több az idegen. Jön a busz. Bár kevés ideig lesznek egyazon térben, az emberek mégis gyakran vesznek össze. Van, aki már felszállás közben csúnyán káromkodik. Haragszik mindenkire. Gyűlöli, ha elmennek mellette, és ennek hangot is ad. Ha valaki rászól, aszongya, megtalállak. Aszongya, elintézlek. Szexuálisan a hasonló neműeket előnyben részesítőnek nevezi az illetőt. És mond még egyebeket is. Ritkán válaszolnak neki. Az emberek kerülik a bajt. Örülnek, ha leszáll. A busz azonban megy tovább, és mi egészen addig a megállóig követjük, ahonnan út vezet egy bejárat felé, a bejárat mögött lépcső, a lépcső végén folyosó, a folyosóról ajtók nyílnak. Egyik mögött, az előszobában fogas van, előtte cipő, a fogason kabát. És innen nyílik a hálószoba is.
Itt érjük utol Rönét. Mivel késő van, már alszik. Haja csapzottan lóg homlokába, és ahogy a másik oldalára fordul, értelmetlen szavakat mormol. Csak a szuszogását hallani. Különben csönd van. Nem történik semmi. Odakint néha autó suhan el. Idebent némán villódzik a lehalkított tévé, amit Röné már nem tudott kikapcsolni. A képernyőn ingujjra vetkőzött, nyakkendős férfiak és fekete szoknyát, fehér blúzt viselő nők rohangálnak, látszólag céltalanul. Mások íróasztalnál ülnek, előttük telefon és számítógép. A kamera egészen az ablakig megy, majd azon is túl, és már kívülről látszik a hatalmas füstüveg épület. Odakint suhog az időtlen eső.
