Magyarosi Sándor
Az ablak
Ha benéznek az általam elképzelt ablakon, egy fiatalembert látnak, amint székét két lábra állítva kissé hanyagul himbálja magát. Fáradt arcán érdeklődő kifejezéssel figyel valakire, szemöldöke a láthatatlan másik mondókájához igazodva fennebb vagy lennebb csúszik a homlokán, néha egyszavas beszúrásokat eszközöl. Ha kissé odébb lépnek, az ablak széléhez, s tenyerükkel beárnyékolják az üveget, eltűnik róla a hátuk mögött levő utcarészlet, s megpillanthatják a beszélőt is. Szép nő, oldalról láthatják. A férfiak figyelmét a mód fogja felkelteni, ahogy ül: rövid szoknyája miatt lábait ferdén összezárja. Műértők szerint igen szép póz, pláne ha tekintetbe vesszük a láb gyönyörű vonalát. A nő gesztikulál, egész felsőteste mozog, feszes keblei kissé meglendülnek egy-egy hevesebb mozdulatra. Nem veszekszik a férfival. Szemmel láthatóan a megértéséért folyamodik. Az ablak külső oldaláról szemlélve a férfi helyzete irigylésre méltó, gondolhatják önök. Holott erről szó sincs.
A fiatalember húszas évei közepén járhat, s eddigi élete semmilyen jellegzetes nyomot nem hagyott rajta. Arca átlagarc. Titokban sokszor gondol arra, ha már nem született jóképűnek, legalább lett volna csúf, mint Belmondo. Jellegtelen vonásait tehernek érzi, s erről csak nagyon ritkán feledkezik meg. Bizonyára nem tud róla, hogy e ritka esetekben furcsa változáson megy keresztül, kiül az arcára valami elmélyült kifejezés, s ettől hirtelen határozott formát öltenek máskor szinte vázlatszerűen viselt vonásai. Mindezt eddig természetesen senki nem közölte vele, magától pedig soha nem jutna eszébe, hogy tán épp teherként viselt arca miatt kellene szerencsésnek éreznie magát. Ugyanis e jellegtelen arc izgató, sejtelmes ígéretet hordoz, a pillanat ígéretét, mikor egyszerre csak valamiféle előre nem látható tartalommal telítődik. Ez az arc maga a beteljesülés ígérete. Mindazok, akiknek látniuk adatik, óhatatlanul csapdába kerülnek: szinte megbűvölten várják a változást, sőt időnként néhány másodperc erejéig látni is vélnek valamit, ami újra és újra felcsigázza már-már lankadó érdeklődésüket. Miközben fel sem tűnik neki, a fiatalember egyszerűen megbabonázza az embereket. Köztük nőket is szép számmal.
Igen szép nőismerősei vannak. Bár közönséges halandó számára furcsának tűnhet, tán szépségük a legnyomósabb ok, amiért nem leli örömét bennük. Mert ezek a gyönyörű nők, trágár férfibeszélgetések gyakori hősnői, miután kiöntik a lelküket neki – hogy mi minden gyűlik fel egy női lélekben, arról hosszan és undorral tudna mesélni –, rendelkezésére bocsátják, hogy legjobb tudomása szerint befoltozza rajta a más férfiak által ütött réseket, végül imigyen megkönnyebbülve és megtisztulva fekszenek össze – más férfiakkal. Ezt hősünk igen méltánytalan eljárásnak és csúnya hálátlanságnak tartja, de megtanulta, jobban jár, ha nem teszi szóvá. Ez tehát a fiatalember, aki a gyönyörű nővel szemközt üldögél. E pillanatban épp lassan hátradől, testsúlyával óvatosan megbillenti a széket. A szék enged a nyomásnak: két első lába felemelkedik a padlóról.
– …és képzeld el – mondja a nő, de a férfi nem képzel el semmit. Mivel a férfi fáradt, s titokban arra gondol, milyen jó lenne, ha a nő hirtelen megharagudna valamiért, felugrana és elrohanna, vagy esetleg egyszerűen befejezné ezt az újabb végtelennek ígérkező történetet, de ahogy ránéz az arcára, tudja, hogy nem lesz ilyen szerencséje. Finoman működő hallása már a képzelődésre való felhívásnál kikapcsolt – ugyanis a nő éppen valami aktuális lelki nyavalyáját meséli, tapasztalatai szerint jóval részletesebben annál, hogy bármiféle fantáziálgatásnak teret adjon. Titkot oszt meg vele, de ez őt egyáltalán nem érdekli, tehát nem figyel. A szavak egyhangú csobogássá mosódnak össze, s e csobogásnak sajátos dallama van, hanglejtése, éppen elégséges ahhoz, hogy szemöldökmozgását a meg nem hallgatott történet feltételezett hangulatához igazítsa. A nő pedig beszél. Úristen – gondolja a férfi –, még szerencse, hogy nem vezet naplót. Kár lenne a tintáért.
– …nagyon szomorú! – mondja a nő dühösen, s a férfinak tetszik az ötlet. Mivel a tökéletes szomorúság – akárcsak a boldogság – csupán laboratóriumi körülmények között elérhető állapot, gondolja, erre is éppen úgy lehetne vágyakozni, mint amarra. Még mozgalmat is lehetne indítani, a Szomorúak Illegális Mozgalmát, amely végre zászlajára tűzné e méltánytalanul mellőzött lelkiállapot ügyét, kiharcolná számára az őt megillető helyet. Divattá válna szomorúnak lenni, felfedezni az irodalom nagy kesergőit, újragondolni a világot. S megtenni a temetést fordított ünneppé, ahol kiélhető minden szomorúság.
– …úgy kezel, mint egy gyereket. Semmit nem mond el nekem. Ki tudja, hol járhat, mikor esténként későn ér haza?
Aha, gondolja, az ötlet nem rossz. A nőket az első fázisban ki kell rekeszteni a mozgalomból. Két legyet egy csapásra: mi, férfiak, elszomorítjuk őket azzal, hogy semmit nem tanultunk sok ezer év tapasztalatából, jobbak sem lettünk, mert megismételjük a történelmet. Hadd vívják ki maguknak a szomorúsághoz való jogot. S mire befogadtatnak majd a szomorúak nemi megkülönböztetéstől mentesített nagy közösségébe, meglesz az újabb ok, amiért elkeseredhetnek. A kemény harc után rájuk szakadó szokatlan nyugalom új helyzetet hoz számukra, eddig lekötött idő és energia szabadul fel, amit mi másra lehetne fordítani, ha nem az elért eredmények ki- és átértékelésére. A férfiakkal való nagy csatáik helyét csip-csup ügyek veszik át, törvényszékek tárgyalótermeiben aprózódik az eszme, s az igazi nagy kérdések most már saját táboruk egységét bontják meg. Ahogyan a felmerülő problémák veszítenek fontosságukból, úgy válnak egyre élesebbé a belső ellentétek, mígnem valaki rádöbben, hogy számtalan nemspecifikus okuk van a szomorúságra (mint például a túl kicsi vagy túl nagy kebel), mindeddig csak az idejüket fecsérelték, hogy a férfiakkal egyenrangúan lehessenek szomorúak, s eközben tán kissé el is férfiasodtak. Ebből fog majd megizmosodni az egyenértékű, egymást kiegészítő vagy legalábbis a palettát színező különbségek szomorúsága, a másság szomorúsága, a szomorúság másságának elfogadása, a nagy közös szomorúság, amely mégis annyiféle, ahányan hozzájárulnak, mert természetesen az lesz a jelszava, hogy vállald magad, a magad szomorúságát. Véget ér a nagy embergyűlölő, magányos kesergők kora, s beköszönt a szomorú középszeré.
Aztán valaki bizonyára előrukkol az ötlettel, hogy tiltsák be a nemi életet, hiszen másképpen aligha lehet tökéletes szomorúságra törekedni. Csupán azt kellene még kiküszöbölni, hogy az egyén – elérve a szomorúság bizonyos fokát – ne érezhesse elégedettnek magát, mert az elégedettségtől már csak egy lépés a boldogság. Meg kellene találni a szomorúság tökéletes formáját, amely után csak vágyakozni lehet, elérni soha. A legszomorúbb tehát egyértelműen csak az utolsó ember lehetne, hiszen önmagán tapasztalná meg fajtájának kihalását.
A férfi elmosolyodik. Bár érzi, hogy mindaz, amit kiagyalt, aligha jelenti új paradigmaváltás hajnalát, elégedetten, a jól végzett munka örömével dől hátra. Mindeközben együttérzően néz a nőre, s azt mondja: na igen. A nőnek szemlátomást ennyi is elég, hogy tovább beszéljen. Nem veszi észre, hogy a férfi jellegtelen arca időközben valami furcsa tartalommal telítődött, amelyet a ráerőltetett megértésnek sem sikerül tökéletesen ellepleznie.
A szobában már félhomály uralkodik, a helyzet egyébként változatlan. A nő beszél, a férfi továbbra is hallgat. Tán arra vár, hogy másik szó akadjon fenn hallásának finom szűrőjén. Mi értelme ilyen ablakokon belesni – mondhatják önök közül a felületesebbek –, amelyek mögött semmi nem történik? A többiek bizonyára mosolyognak ezen. Tudják ők, amit tudnak. És természetesen mindannyiuknak igaza van.
