Lászlóffy Csaba
Isten hangja
Ha váratlanul
– nem holmi fals,
színpadias, égi rivaldafényből
látványosan –
megszólalna benned a hang,
s nem azt mondaná,
amit hiszel s akarsz?
Nem a meztelen karddal
üldöző Arkangyal,
csak az éjfélkor még
zendülő fülemüle –
az örvényben is fel- és lebukó
mozdulat (ifjúságod üzenete) –
nem az unottan fáradt,
vagy a tudatlanságával hivalkodó,
akihez az önhitt szavak
úgy illenek, mint divatos kalap.
A nő megfordul – s amiképp
a tükör, ő sem emlékezik már,
pedig előtte a kép
és hallja a hangot
– („Keljenek életre azok a csontok!”) –
amint ott áll.
A belek, a szivárványhártya rostjai
– valami,
ami emészthetetlen
(egymásnak ők ketten).
A düh legyen kimunkált,
és jól elszigeteljen
az intrika,
mint az ajtó, amelyet
télen bezárnak.
Akkor nincs hiba.
Mit fogunk csinálni holnap?
Ha esik, ha nem esik.
valami mindig megesik.
Mondjuk egy hang – Isten szól így,
zsoltárzsongással, hirtelen:
„Gyere, gyönyörűm, élj velem.”
2007. december 9.
* a dőlt betűs sorok: T. S. Eliot és Derek Mahon
