Faragó Ágnes
Antishopping
Nem esett, szakadt, és nem elkezdte, hanem in medias res, mint a trópusokon, zutty, és lent volt, úgy bokáig ért két perc alatt.
Az elején még futottam, egészen a tér közepéig, aminek az lett az eredménye, hogy nemcsak a vádlim, de a szoknyám is sárpöttyös lett.
Amikor futás közben kiléptem az egyik cipőmből, bele egy magát jól álcázó mélységű tócsába, akkor feladtam a kilátástalan menekülést, és normál tempóra váltottam.
A szinte vízszintesen csapkodó esőpászmák közepette számba vettem a veszteségeket.
Kihúztam a fodrászt a 6000 forintjával együtt, bár a festést nem volt tisztességes felszámítani. A harisnya és a cipő nem új beruházás, ezért ezeket elegánsan negyed árra diszkontáltam. A szoknya a mai napon kívül még használható lesz a blúzzal együtt, ezért ezeket nem számoltam. A smink elenyésző költség, csak kínos, hogy fekete csíkokban folyik le az arcomon. A retikülöm állapotát nem volt kedvem felmérni, reméltem, hogy az irataim nem áztak szét.
Nagyjából a vízágyúval való totális telibe találás vagy amolyan kétperces ruhástól történő zuhanyozás állapotában megfontoltan, lassú tempóban értem el a tér másik felét.
A rövidárubolt teljes személyzete kint állt a ponyva alatt, az esőt nézte, majd dicstelen és magányos bevonulásomat a látóterükbe.
Nyolc szempártól kísérve cuppogtam be a bolt ponyvája alá, ahol többek között egy nagy, kerek-forma kosár volt, tele akciós esernyőkkel.
–Vennék egy ernyőt – mondtam a hozzám legközelebb álló, irigylésre méltóan száraz nőszemélynek, és kiemeltem egyet az esernyők tömegéből.
Egyetlen vásárló voltam.
– Jól elázott! – mondta egy másik eladó, és szánakozva végigmért, miközben én intenzíven csöpögtem.
– Megveszem ezt az ernyőt – mondtam mintegy védekezésképpen.
– Fel sem próbálja, hogy jól áll-e? – kérdezte megütközve az első, rám figyelmet szentelő kiszolgálónő. – Most nyugodtan shoppingolhat, nincs senki.
Azt hittem, rosszul hallok, ezért a leginkább kérdőjelet formáló arckifejezésemet sugároztam felé, már amennyire képes voltam erre, a hajamból a szemembe csöpögő víz kipislogása közepette.
– Az esernyőt, hogy jól megy-e az arcához, szeméhez, egyéniségéhez – ismételte meg immár teljesen szájbarágósan.
Egy pillanatra éreztem, milyen is a totális megsemmisülés. Itt állok szó szerint bőrig ázva, sárosan, felfutott harisnyával, szétázott magas sarkúban, szétfolyó sminkkel. Megéltem 45 évet, és még sosem próbáltam fel esernyőt, sőt azt sem tudtam, hogy ilyesmit illik csinálni. Az is bevillant, hogyha én ezeknek most elmondom, hogy melltartót is méret alapján veszek nagyáruházakban, a shoppingolásnak pedig még a látszatát is fényévekre elkerülöm, akkor tán meg is köveznek. Elvégre mit is tudok én vásárolni? Házat igen, autót igen, könyveket még inkább, de ernyőt? Hát azt nem vásárolni, hanem ezek szerint shoppingolni kell!
Mivel még mindig zuhogott, és az órámra pillantva láttam, hogy van időm, gondoltam, éppen itt az ideje, hogy felpróbáljak egy esernyőt.
Odaálltam a tükör elé, és azt láttam, amire számítottam. Egy középkorú nőt csapzott hajjal, zombiszerű, fekete karikás szemekkel, testhez tapadó, vizes, helyenként sárpöttyös ruhában. Majdnem felröhögtem azon a gondolaton, hogy ehhez a megnyerő toaletthez esernyőt próbálok. Elszántan nyitottam ki az elsőre kézbevett barna mintásat, és megforgattam a vállamon. Igyekeztem nagyon arra koncentrálni, hogy vajon jól áll-e viharvert egyéniségemhez. Határozottan úgy véltem, hogy nem!
– Nem áll jól! – mondtam a mögöttem álldogáló nőnek.
– Nem – helyeselt lelkesen –, ezért kell felpróbálni őket, hogy kiderüljön.
– Hozok másikat. Tudja, mit, behozok mindegyikből egyet.
Láttam, hogy nem viccel. Be is hozott a ponyva alatti kosárból hat különböző esernyőt, én meg engedelmesen, de egyre kevesebb lelkesedéssel próbálgattam fel őket, közben arra gondoltam, na, most aztán de jót shoppingolok.
Egyik rosszabbul állt, mint a másik.
Már csak a tükörből értekeztünk az eladóval, egy szó nélkül.
Én ráztam a fejemet és ő helyeslően hol bólogatott, hol szintén rázta a fejét, és adogatta a kezembe az újabb darabokat.
Az utolsó ernyő sem állt jól, és ezt mindketten, sőt addigra már mindhárman (bejött a pénztáros is) konstatáltuk.
– Magának nem áll jól az esernyő – közölte ellentmondást nem tűrő hangon az eladónő, és én némi rosszallást véltem ki a hangsúlyából.
– Vegyen egy esőkabátot – mondta, és már ment is a megfelelő polchoz.
Közben némiképp megszáradtam, vagyis inkább csak nem csöpögött a hajamból a víz, és ez adott valamennyi önbizalmat.
Odamentem a pulthoz és csalhatatlan biztonsággal kiemeltem az elém tett szortimentből egy zöld-kék pöttyös esőkabátot.
– Ezt veszem meg! – vágtam ki merészen, és elindultam vele a pénztár felé.
– Ugye, nem akarja próba nélkül elvinni? – szörnyülködött az eladó.
– Én tudom, hogy ezt akarom megvenni – védtem stabil és megalapozott álláspontomat, de valahogy úgy éreztem, joga van ennek a nőnek a hat esernyő kinyitása után megnézni, hogy miként is áll rajtam a kabát.
– Felpróbálom! – mondtam engesztelő hangon, és belebújtam felnőtt életem első esőkabátjába.
Az eső közben elállt, az összes eladónő becsődült az üzletbe és engem nézett.
– Jól áll, ez a maga színe, ez a maga stílusa – nyilatkoztatta ki az én személyes stylistom. A többi nő meg helyeselt, én meg fizettem.
– Nem vetem le – közöltem magabiztos elszántsággal, és mesterségesen büszke tartással vonultam ki az üzletből, elvégre első esőkabát-shoppingolásom alkalmával megtaláltam a személyiségemet.
