Lipcsei Márta
Életdicséret
1
Lám, most e délben, mint a renyhe holt só
fény-árny osztás alatt a szív még bódul
tiszta levegőt vesz, s lassan betódul
a semmi ritmus s a pokol folyosó
De úgy tűnik, hogy az okság-morzsák
az örökség, nem várt fölény dobol
túlélés mód, öröm, bánat honol
s áldásvárón kiüt a komolyság.
És ragyog, delel a fátylakba bújt űr
lengén fed el így, mindenek ízében
mi húst zabál, s mint fabálvány testesül
áldás, szitok, szakadt szó új színében
rohadt azúr, zöld nyelv, mint némaságűr
terül szét ringó tengerek vizében.
2
Terül szét ringó tengerek vizében
a vers, száz varázsát átszövi megint
szavak éjéből a tél új havat hint
s a napkelte csillogva tartja épen.
Ha a csepp megtanulhatná tengerül,
mi remeg legbelül: forma, tartalom,
fal, mely egyre dől? – csak halni alkalom,
félő minden, ami versben elmerül.
Vedlik árnyék, ikrásodik lomb s az ég
elcsúszik a Hold – hol lehet az éden?
a jónak lemerjük habját és tejét,
a dallam síkos halacskák szívében
mint telt idő titka, mint belső napsütés
úgy oszlom én is szét e versben éppen.
3
Úgy oszlom én is szét e versben éppen
mint valóság, ha jön súlyfelesleggel
szárnyaló fantáziám mondja: vedd el
s szavak nőnek a líra láncán szépen.
Mohó a szem, szépség fűszere: hiba
imbolyogva létrád támasztod égnek
törekvésed fölfelé maga az ének
nyers márványba vési magát az ima.
Arcodon millió némult barázda
a világ szemed vonalában, rázó
sápadt élet pereg homokra, sárba
s a képlet nyilván, hogy minden halandó
ritmust, rendszert a válaszmezsgyén várva…
és gonddal mondom: tán ez az utolsó.
4
És gonddal mondom: tán ez az utolsó
kitapintva egy új kor új kudarcát
lehetőségként szétszór súlytalanság
égi mértant húz az életvonalzó.
Az ész tükörzenének értelmet ad
felépül sejtek, sejtések halmaza
befelé ragyogva minden mi laza
és önrobbantva, szétterülve halad.
Hasonlít egymásra felhőtlen éjjel
víg képzelet, monológjaik csend-show
találkozunk így: a Nagy Egész lénnyel.
Ha már kiürült a friss vizű korsó
pereg semmi maltere, jön a fényjel
nagy ideje, hogy csupa könnyű, olcsó…
5
Nagy ideje, hogy csupa könnyű, olcsó
vágy ne pillanat-préseken remegjen
beérett érzés csodákra peregjen
bár idill interneten már kapható.
A tiszta kék ég belehull az űrbe
bátor tehénkék ott vígan legelnek
Isten büféjében titkon delelnek
s csodálkoznak, hogy kerültek zűrbe.
A léten túlról áradó huzatban
könnyes orrcsöpp ha lecsöppen, éppen
várod, betakar majd egy meleg paplan.
Már csak az agymezők jönnek elébem
vetni, aratni véredény hadakban
igéim vannak, árnak ellenében.
6
Igéim vannak, árnak ellenében
riogatnak így költöző madarak
emberek félnek, ahol fészket raknak
bolond mind, ki növeszti szárnyát télen.
Vagy talán fölcsap költöző madárnak?
„Gilitze, gilitze, ne hagyd el a dútzod
Jobb ma egy fészekalj, mint holnap egy túzok…”
költözzek? – úgyis robbannak az árak.
Sziklakertté leszek, emelt fővel, fával
vagy virág leszek? – gondolom ekképpen
lázadok, végül nem törődök a mával
annak örülök ha lehajlok épen
az ember végül kibékül magával
nem úszom már és néha-néha szépen…
7
Nem úszom már és néha-néha szépen
villan a filmben cserélhető részlet
ha megszokod egyre több hiánykészlet
mint partra vetett hal vergődhetsz éjben.
Ember maga köré hurkolja korát
cipőjébe nőtt már a fürge pertli
ha itt vette ki bába, nehéz menni
megbékél s talán kap egy jó vacsorát.
Tüdővel itt vagyok, édes Istenem
jobban fáj a csend, ordítani de jó,
sziszegek, fogamat magamhoz fenem.
Könnyű engedelmesen, örök rend – óh!
mindannyiunk ügye, vállalni merem
s mondom magamban: várhatsz még koporsó!
8
Mondom magamban: várhatsz még koporsó
összefonódnak fölöttünk a lombok
mint egymásra kulcsolt kezek, a dombok
metszett jelei lebegnek: szél, por, só.
A fénylő hangjegyek akár a folyó
ha dallam hegedűje zúgva zenél
nyitott érzékem gyönyörökről mesél
vitorláit bontja az élethajó.
Árnyas sétányon, sugárzó fák között
élő, új világ születik, rázza szét
hullámzó perceit, s a hátunk mögött
a szó bennünk rokon, várjuk a zenét
Nap árnyakkal játszik sejtések fölött
csak hallgatom a lomb meleg neszét.
A szerző további írásai
