Bogdán László
Ricardo Reis Tahitin (36–37.)
36. Második levél Bernardo Soareznek
Tegnap éjjel, régi morva bányászlámpám fényénél –
mióta hurcolom magammal,
nyolcszögletű lámpa és minden oldalán
egy-egy törpe van, bányászszerszámokkal.
A hét törpét azonosítottam már,
de fogalmam sincs, ki lehet a nyolcadik.
És arról sem, hova tűnt Hófehérke. –
Fernando régi füzeteit olvasgattam,
még hősi ifjúságunkban bízta rám,
már nem is tudom, miért?
Önmagát elemzi, rá jellemző lankadatlan mohósággal
mindig viszolyogtam émelyítő nárcizmusától!
Ne mindig mindent elsietve, ne mindig mindent idő előtt.
„…hatalmas gyöngédségemmel és jóságommal együtt
egy ezekkel teljesen ellentétes elem került be jellemembe,
a szomorúság, az egocentrizmus, vagyis az egoizmus eleme,
amelynek kettős hatása van: eltorzítja és károsítja
a többi tulajdonság fejlődését…”
De miért vagyunk ennek is mi a kárvallottjai,
kedves Bernardo?
Ajánlanám, lázadj fel zsarnoksága,
szűk látókörű, beteges önzése ellen,
tedd pénzzé ingóságaidat,
vedd meg a hajójegyet s gyere Tahitibe!
Elvégre már Rilke is megírta:
du musst dein leben andern!
Szeretettel várlak.
Itt mindig süt a nap,
táncol a hullámsapkás tenger,
a dzsungel titkokat rejt,
gyönyörűek a lányok
és a misztikus bálvány, a hold arca
átcsábít egy másik, jobb világba…
Ne tétovázz! Gyere!
37. A halál belovagol Perzsiába
Napszemüvegben a halál belovagolt
a perzsa városba. Négy óra volt.
A semmi körözött, ferde ellenfényben.
Tornyok várták, házak, ugrásra készen.
A geometria hibbant ragyogása
nyűgözte le, a porszemcsék tánca.
Mustársárgán villództak az épületek.
Kénsárgán virágok, citromsárgán kövek.
Rózsaszín szemüvegen át lilának, hupikéknek
tűnik minden sárga. Úr az enyészet.
Lova patája alatt kérdőjelek
sűrűsödnek, el nem hibbant porszemek.
Balusztrádok, tornyok, mellvédek, oszlopok,
kiszáradó szökőkút – minden elforog.
Csak a szél ordítoz a sikátorokban,
lovagol a halál, halott városban.
Próféta zászlaja csattog a tornyokon,
Az utca porában sunyi patkány oson.
Hatalmas platánfa alatt férfi várja,
„Hát megjöttél?” – Máris villan a kaszája. –
„Engem elragadhatsz. A többivel mi lesz?”
„Miféle többivel? Ki beszél itt kihez?
Őket is elviszem!” „De hát ők nem élnek,
azaz élnek mégis, bennem, bennem élnek.”
„Akkor veled halnak!” „Nem ilyen egyszerű!”
„De nem is bonyolult. Ha borúra derű,
értük is eljövök. Nyugodj már meg végre,
költő vagy, készülődj boldog öröklétre!”
Aztán nézelődik a halott városban.
Tutul a szél sunyin a sikátorokban.
Elgondolja, régen, mikor még itt voltak
a perzsák, asszonyok karjába omoltak,
fuvola feleselt, gordonka brummogott,
álruhában Harun az utcán battyogott.
A városkapunál koldusai várták,
gyönyörű leányok pengették a hárfát,
sütötték a tortát, mert a koldustorta
hihetetlen finom. Evett a kalifa.
Őt is megkínálta. Mielőtt elvitte
Harun Ar-Rasidot, a tortáját ette.
A koldustortáját. Régen volt, az igaz,
ha ugyan igaz volt, s ha ez nektek vigasz.
Mélázik a halál, s a perzsa városból,
szürkülödik immár, mélán kilovagol.
„Engem elragadtál, a többivel mi lesz?”
„Mi lenne?” A halál indul a többihez.
