Karcagi Magyar Margit
Ősz esti kalandok
Barátnőmmel vasárnap reggel misére igyekszünk. Sálunkból turbánt
tekerünk fejünkre, mint az úrinők. A dámákkal a templom hátsó részében
állunk és velük énekeljük a szentdalokat. Átveszszük áhítatos
arckifejezésüket, mozdulataikat. Hétköznapi esténként parasztembernek
öltözünk be. Kucsmát nyomunk a fejünkre, kapcába tekert lábunkra csizmát
húzunk, és görbe bottal a kezünkben kimegyünk az utcára. A tyúkok már
elültek. Az emberek a negyven wattos izzó fényében cserépkályhához
támasztott dolgos, fájós hátukat pihentetik. A nyögve ejtett szavak csak
néha préselődnek ki az alig mozgó szájakból.
Barátnőm hirtelen az estébe üvölt:
– Jó’stét, Pista!
– Estét, Jóska! – felelek cifrázva.
– Hogy s mint, Pista?
– Jól, Jóska!
– Hát a disznók?
– Azok is.
– Ennye, Jóska, ne kejjen má harapófogóval kihúzni magából a dógokat.
– Oszt mi csinyász?
– Hát csak menyek.
– Oszt hová?
– Hová, hová? Hát a temlonyba.
– Oszt minyek?
– Minyek, minyek? Hogy a menybe kerüljek.
Percekig röhögünk. Főleg, mert a kicsapódó ablakokból káromkodva küldenek el a halál faszára.
Szöget üt fejembe az elmés kifejezés és azon gondolkodom, hogy milyen
nemű a halál. Nő, férfi vagy semleges? Ha a mondás úgy szól, hogy a
„halál faszára”, akkor biztos, hogy férfi. Hát mi más is lehetne?
Elköszönve barátnőmtől, a másnapi iskolai feladatra koncentrálok.
Iskolánk néhány éve még zárda volt. Erzsike nagynéném akkortájt gyakran
vitt a zárdába. A pingvinruhás szentarcú nők felszenteletlen ostyával
halmoztak el.
– Ez az Isten teste? – kérdezem félénken.
Nevetnek csacskaságomon. „Miután a pap felszenteli, válik Isten testévé”
– avatnak be. Vasárnapi gyónásokon is ott kellett térdelnem az oltár
előtt, valóban éreztem a felszentelt ostya isteni erejét. Rendszerint
feltapadt a szájpadlásomra, alig bírtam onnan ledolgozni. Gondoltam, az
Isten bennem akart maradni egy ideig, hogy addig se rosszalkodjak.
Megszűnt a rend, a zárda állami iskola lett. A levitézlett apáca,
Erzsike a templomot, sekrestyét, a papi lakot takarította, díszítette.
Fiatal volt és szép, még negyvenévesen sem kötötték be a fejét. A
templom körüli munkák töltötték ki minden idejét. Állandóan körülötte
sündörögtem. Egyszer, amikor a paplakot takarította, az előszobában
hagyott. Unatkoztam. Egyre gyorsabban lóbáltam a lábamat, azt képzeltem,
hogy egy hintát hajtok és a magasban röpülök. Eszembe jutott nagymama
intése: „Nem szabad lóbálnod a lábad, mert akkor az ördögnek csöngetsz.”
Pál atya a kivörösödött arcú Erzsikét tessékelte ki a borostyánillatú szobájából. Itt járt az ördög.
Halottak napja előtt Erzsike szorgos kezeibe tettem a válogatott
krizantémokat. Koszorúkat kötött a holtaknak. Ködszitálta szürkületi
délutánon ünnepeltük őket gyertyafényben, fehér virágok parfümjében.
