Gángoly Attila
Ítéletidő
„…A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel lapdázott az égre,
Emberszivekben dúltak lábai. (…)
S az elsötétült égnek arcain
Vad fénnyel a villámok rajzolák le
Az ellenséges istenek haragját…”
(Vörösmarty: Előszó)
Dohány vagy dinnye?
Csapatostul keringtek a hollók a szentiványi puszta fölött. A költő
hajlott háttal állt a tiszti lak előtti poros, dudva feszegette
kövezeten. Kétholdnyi kert. Mintha még nem vette volna számba elégszer
nyomorúságos birodalmát, úgy bámulta maga előtt az anyaföld
tenyérvonalszerű barázdáit.
Adassa ki a Három regét Pesten? Vagy a Leart fordítsa inkább?
Hangulatához, mostanság rá-rátörő borzongásaihoz illenék is a vén kelta
tébolya… Lába körül, a kőkockák repedéseiben gyászszínű hangyák
tülekedtek. Moccanatlan állott tovább, s a számkivetettek szemrehányó
indulatával bámulta a napszálltát.
A költő aggastyán volt már, jóllehet nem látott többet ötven tavasznál.
De micsoda félszáz esztendő volt az! Micsoda titánok szónokoltak az
országgyűléseken – mennybe néző, ámde pokolra szánt, csillagok után
nyúló férfi valahány –, micsoda eszmék tartották fogva a lelkeket! Lomha
századok során nem mozdult anynyit előre az ország szekere, mint akkor
néhány lázas, nyughatatlan év alatt.
Dohány és dinnye. Igen. És Lear király. No meg három rege – előszóstul.
Mert vigasz kell a népnek, hit magában és a jövőben… neked pedig betevő
falat. Szégyen vagy nem, lásd be valahára, ami – jószerivel
alamizsnaként – az akadémia pénzes ládikájából csurran-cseppen, biz’
édes kevés…
Az örök enyészet terített dús asztalt Baracska tőszomszédságában.
Elmúlásról sugdosott a keleti szél. Az eget szürke felhők hályogja
vakította meg: ítéletidő volt készülőben. A menny mögötti titokzatos
jelenlét csüggedten nézett vissza a rövidlátón, fátyolos szemmel magasba
hunyorgó öregemberre.
Előtte való éjszaka már óraszám dühöngött a hóvihar: a tájat vigasztalan
fehér takaró födte… Holttetemekre szokás ilyesfajta rongyot dobni.
Halotti lepel, mondják a papok, mintha bizony lenne menedék gondosan
megválogatott szavainkban a fájdalom elől… Nagyot legyintett erre a
vézna, pennaszorongatásban elmerevült kéz.
– Ó, de hisz régtől fogva dőre ideák adnak mankót végigbicegni az élet
útján… – mormogta válaszképpen a szederjesre kékült száj, mintha
pörlekedni akarna.
A szentiványi puszta pedig hallgatott. Néma volt az egész határ, mint a
bűnös, akinek kimetszették rágalmazó nyelvét. Elbújtak a hollók. A
hangyáknak is nyomuk veszett. Oldalvást Szent Elmo tüze úgy világított
egy százados tölgyóriás ormán, akár az ördöglámpás. A szikkadt lapályon
viperaformájú kígyó tekergőzött át, pikkelyei foszforeszkáltak az
aláhulló lidércfényben.
Az első istennyila jóformán kiszúrta a költő szemét. Mellkasát alattomos
erő rántotta görcsbe; megtántorodott, de összeszedte magát. A
szívszélhűdés lehet ilyen ostobán nevetséges.
Egyik lánykája már halott. Nem is láthatta a kinyújtóztatott pici
testet. Fölfoghatatlanul parányi koporsó maradt csak belőle a
kísértetjárta temetőben. Odabenn pedig az asszony – istenem, milyen
fiatal még! – és a gondviselés meghagyta két gyerek. S a fullasztó
ínség. Tátogó, éhes szájak a rogyadozó gerendák nyaktilói alatt…
Midőn a förgeteg kitört, egész csillagrendszerek hánykódtak idegei
hálójában. Az első villámok után öklömnyi csöppekben eredt el az eső, s
habár hajadonfőtt volt, nem húzódott az eresz alá.
Minden végre új kezdet köszönt, bömböli a kevély logika. De jöhet-e még
kezdet ilyen vég után? Több mint egy éve már, hogy Görgey letette a
fegyvert a muszka ármádia előtt…
Egyetlen pillanat alatt állt feje tetejére a világ. Iszonyú orkánná
dagadt az imént még gyönge fuvalom. Egy rángó képű, sakálmód vonító
eszelős ábrázatát öltötte az égbolt, s a szélrohamok hamarost akkorákat
rúgtak a tiszti lakhoz ragasztott csűrbe, hogy hovatovább mindent
elborított a rettentő recsegés-ropogás…
A zivatar a házba űzte. Bakfisforma teremtés jött elébe. A tudatlan
vendég – ki csak úgy bezörget, hogy éjszakai szállást kérjen s kapjon –
kutyafuttában akár az öregember eladó lányának is vélhette volna.
Fürtjei loknikba csavarva sötétlettek fehér homloka körül.
– Mi lelte, Mihály?
Mily koszlott a szoknyája…
– Más nemzet írói vénségükre megnyugosznak babéraikon, nekünk nyugalomra tán egy szalmazsák sem jut…
– Hozzám beszél, barátom?… Olyan különös ma az arca. Nem hűlt meg odakint?
A vályogfalakon tovább erősbödött a zápor csapkodása.
– A nagy egyetem túl hatalmas, nem emberre szabott – dünnyögte a férfi
csak úgy magamagának. – Ábrándképünk a jóról nem több az őrület céda
öncsalásánál… Adósság, tehetetlenség, sánta remény, hidd el, alig
nevezhető életnek…
Künn az elemek még mindig tombolva csatáztak, mikor lerogyott
ütött-kopott íróasztalához. Reszkető ujjakkal simította maga elé a zörgő
papirost. Egy mennydörgés mintha a földet is megrendítette volna széke
alatt: jobbkézt hunyorgó gyertyája hajszál híján ellobbant.
Végre-valahára belemártotta tollát a kalamárisba. Várt egy
szemhunyásnyit, aztán hüvelykjének baljós rándulásai közepette, dolgával
siető hivatalnok módjára, ámde feszítő, vad nyugtalansággal körmölni
kezdett:
„Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég…”
