Ujvárossy László
Ami marad, az a kép
Kiszabadítottuk a szellem(ek)et a palackból: két merőben eltérő
szemléletű, művészetelméletből és művészetfilozófiából jól felkészült
egyéniség ugrott egymásnak, folyóiratunk tervezője s lapszámunk
illusztrátora* drótpostán vitatkozik egymással hevesen, holott a
szövegüket élvezettel gondozó-gyomláló, némileg kurtító szerkesztő
meglátása szerint gondolataik nemcsak egymásnak feszülnek, hanem jól ki
is egészítik egymást, tehát a komplementaritás „kegyelmi pillanatának”
részesei vagyunk.
Ujvárossy László: Alkotásaidat szemlélve több kérdés
fogalmazódott meg bennem, melyek nem föltétlen festészeted vizuális
élményéből fakadnak. Az Idea művészeti folyóiratban találtam Victor
Burgin idézetét, ő a következőket mondja: „Aki a szociális környezettől
szeretné elszigetelni a művészetét, Kant galambjához hasonlatos, mely
azt képzelte, ha megszabadul a levegő okozta súrlódástól, akkor sokkal
szabadabban repülhet. Az utóbbi ötven év művészettörténete arra tanít,
hogy a művészet, ha eltávolodik a szociális világtól, akkor szabadon
mehet akármerre, csak nincs hová mennie.” Nos, úgy tűnik, szabad vagy,
emlékezéseid által mentesítetted magad a szociális súrlódásoktól, ami a
festményeid címéből is egyértelműen kiderül (Nagyszülők kertje, Almafa
eső után), illetve tájtextúráid (Este, Nyár gyümölcsfákkal) vagy mitikus
performanszaid (Pantomim az erdőben) is ezt jelzik. Az idézet
értelmében van hova menned?
Welther-Varga Júlia: Idézetekkel etetjük egymást, hát legyen!
Victor Burgin munkáit internetes oldalán a következő Henri
Bergson-idézettel hozzák összefüggésbe: „az érzékelés soha nem egy
együgyű kapcsolata a szellemnek az adott objektummal, az észlelés
teljesen átitatott az emlékezésünk képeivel, melyek teljessé teszik és
interpretálják felfogásunkat.” Nem tehet róla Victor Burgin, hogy Te őt
választottad, és arról sem tehet, hogy az ő konceptművészete is
emlékekből táplálkozik. A sors iróniája, hogy még ideig-óráig kortársak
lehettek a Nobel-díjas íróval, 1941-ben halt meg Bergson, ekkor
született Burgin. Hogy miért került egy lapra a két személyiség, annak
két oka lehet: az egyik, hogy műveinek elemzését végigjárva „találónak”
mutatkozott az idézet, a másik, hogy merő önkényből született az egész.
Mindegy, hogy melyiket választjuk, nem jutunk előre egy lépést sem. Az
ilyen Burgin-féle idézetek émelygést okoznak.
De honnan tudod, hogy mi volt az utolsó ötven év művészete? És honnan tudja Burgin?
Még az ecset súrlódási erejét sem ismeri. Azt is mondhatnám, nem
„szaki”. Ugye az is köztudomású tény, hogy az európai művészek
„ranglistáján” elsőként egy festő szerepel (Gerhard Richter), pár
perccel utána ikertestvére (Sigmar Polke) követi. Az „instalatőrök” ezek
szerint „szógyúrásban” és „forgatókönyvírásban jeleskednek”, de
messzemenően háttérbe szorulnak, mert a „művészeti filozofálgatással”
nem lehet ennyire bekerülni a köztudatba, mint fenti
mostohatestvéreiknek. ez már a szociális világ súrlódásának a törvénye.
Éljünk Burgin szavaival, és ha már felkerültek a terítékre, akkor együk
is meg.
Ezek után, gondolom, abban Te is egyetértesz, hogy egy idézet nem
húzható rá egy festőre, még kevésbé a művészetre. Itt megint Bergsont
idézem: „A logikus gondolkodás muszáj hogy ellenőrizhető legyen a józan
emberi ésszel.” A művészre azért nem alkalmazható a kiválasztott idézet,
mert rövidzárlatos. A művész nem szigetelheti el lényét a
környezetétől, amelyben él és lélegzik. Ez nem döntés kérdése, hanem
tény.
A művészetre azért nem húzható rá, mert a művészet nem tanít, hanem
„történik”. Az égvilágon semmire sem tanít és nem akar semerre se menni.
Nincs is lába, se szárnya, nincs olyan külső dimenzió, mely
meghatározhatná az irányát. A művészetbe csak „beszállni” lehet, kellő
alázattal és tehetséggel. Ebből a szférából viszont lehet fogni a
„külvilág zenéjét”. Fordítva nem. Ide kívánkozik a kanti
művészetmegfogalmazás, ne csak a galambja repdessen, hanem a szelleme
is: „A művészet érdeknélküli élvezet.”
Karinthy Frigyessel szólva, „az eleje felé a végén” kezdem: Rosemarie
Trockel 1990-ben felállított egy triptichont, amin ez állt: Ich habe
angst, amely magyarul csak diptichon lehet: Én félek. A félelem a
szellem széthullásának kulminációs pontja. Akkor keletkeznek
egzisztenciális félelmek, ha a paradigmák elvesztődnek.
Az antik kultúra végén egy ontológiai félelem kerítette hatalmába az
embereket: félelem a haláltól, a sorsszerűségtől. A középkor végén egy
morális félelem ütötte fel a fejét: félelem a bűntől, a kárhozattól. A
modern korszak végén egy szellemi félelem támadt: félelem az
értelmetlenségtől.
Egy ilyen szociális háttér és „hangulat-kép” talán józan észre téríti
mindazokat, akik úgy gondolják, értik az idők szavát, és magukat
kiemelve, hüvelykujjukkal cézári méltóságra áhítoznak. Burgin ezennel
megfosztatik egyenruhája gombjaitól, és kiszórjuk azokat a híveinek.
Van, aki majd fájdalomcsillapítónak használja, miközben szenved a
művészet oltárán, van, aki majd vitrinbe zárja, kazettába, bordó
bársonybetétbe helyezve. Lesznek, akik „megőrletik” és mikroszkóp alá
helyezve próbálják belőle megfejteni a mai idők „műszagát”. Lesz olyan
is, akinek a torkán akad, mert elfelejtette, hogy mit akart vele.
*Welther-Varga Júlia képzőművész (1955) Kolozsvárott szerzett
diplomát 1979-ben. A nyolcvanas évek közepe óta Ausztriában él, a bécsi
művészeti akadémián szerzett magiszteri fokozatot. Több egyéni és
csoportos kiállításon vett részt, 1989-ben megkapta Salzburg tartomány
díját.
A szerző további írásai
