Lõrincz György
Sóvárgás
Az a reggel is úgy indult, mint máskor: talán csak egy kissé
frissebbnek érezte magát, oldott ernyedtség árad szét a testében, mert
vannak reggelek, amikor az ember úgy érzi, hogy lebeg az ágyban, fél
méterrel az ágy felett, az agya is kitisztul, csillámlik, mint a hómezők
télen, amikor egy kiadós, napsütéses nap után éjszaka kékesen villanó
kérget húz rájuk a fagy. Fölkelt, kinézett az ablakon, a tömbházak
masszív, sötét foltjai közt még dérként szitált a homály, de az ég sötét
kupoláját nem takarta felhő, pislákoló, már kialvó fénnyel hunyorogtak a
csillagok. Állt az ablak mögött, s nézett bele a hajnal omlásnak indult
foltjaiba, most már egyre kivehetőbbek lettek a tömbházak körvonalai, s
bár még nem látszottak, tudta, a tömbházakon túl apró, földszintes
házak sorakoznak, szűk, keskeny, a ház előtt a pajta felé elnyúló
udvarokkal, a trágyadomb melletti ólakban kutyákkal, amelyek
éjszakánként vonyításaikkal darabokra szaggatják az oszlopos sötétséget.
Sokáig állt az ablak mögött, s akkor váratlanul újra a gyomrába markolt
az a furcsa, szorongató, már-már elviselhetetlen érzés, amely már napok
óta bizonytalan időközökben rátört.
Két héttel korábban kezdődött mindez. Egy kiránduláson voltak egy erdei
tanyán: ettek, ittak, ahogy ilyenkor szokás, politizáltak, mert, mint
mindig, a politikával, a politikáról indult a beszélgetés, a politikusok
„tisztességéről”, aztán az önmegvalósítás és a személyiség
kiteljesedésének útjait kezdték boncolgatni, s azt, hogy a szellemi
önmegvalósítás és a gazdasági siker nem mindig fedi egymást. Sőt.
Vélemények ütköztek, volt, aki személyiségjobbító szegénységről beszélt,
hogy csak azok értik mások szenvedését, akik maguk is szenvednek,
egyesek ködös és homályos szavakba próbálták önteni álmaikat, vágyaikat,
megint mások hosszú és távoli utakat álmodtak maguknak, hozzáfűzve,
hogy mindig azok mehetnek, ismerkedhetnek meg, találkozhatnak más
kultúrákkal, akik nem tudják értékelni azokat. A tulaj, aki
villaavatónak is szánta az eseményt, nem is tagadta, élete fő vágyát
valósította meg, mint mondta, erről álmodott mindig, s most, hogy élete
végére sikerült, nem érez szégyent, hogy csak ilyen földhözragadt álmai
voltak, sőt, büszke rá, s teljesen elégedettnek érzi magát, mint aki
elérte azt, amire mindig is vágyott. A tűz körül, mert estére hatalmas
tábortüzet rakatott, különböző csoportok alakultak ki, mindenki osztotta
a semmit, a másét, az élet értelmét próbálták szavakba foglalni, „egy
öncélú és a közösségi értékeket elhagyó világban”, s azt, hogy lehet-e,
kell-e legyen célja az életnek? S ha igen, mi? És miért az és nem más?
Miért nem az, amit mások gondolnak nekünk? Önmegvalósítás-e, ha valaki
tanyát, villát álmodik magának. Házat, kocsit? Gyermeket, családot? Vagy
csak a szellemi önmegvalósítás igazán az?
– Harmónia kell legyen mindenben – próbálta nyugtázni valaki az
elhangzottakat –, olyan álmok, amelyek önmagukért vannak, s olyan
vágyak, amelyek elérhetők, egy ház, egy kocsi, egy kirándulás –
határolta is be elérhető álmainak a medrét az illető.
– Persze mindez addig tart, amíg rá nem döbben, hogy még hiányzik valami
az életéből, s akkor kezdődik elölről minden – heccelte a társaságot
nevetve egy másik.
– Nem, nem – mondta a tulaj nevetve –, ennyi volt és kész. Ebbe is belebetegedtem.
S megtapogatta a derekát.
– Ami hiányzik, az hajtja az embert – mondta az előbbi hang élcelődve –,
amit elértél, az soha nem számít. József Attilával szólva: csak ami
nincs, annak van „bokra”.
Kacagtak.
A vita tovább folyt, az otthonülők, akik még a városból sem szeretnek
kilépni, az állandóság örömét dicsérték, az otthon kelés és ébredés
nyugalmát, aztán szó esett az elidegenedésről, a hatalom és ember
viszonyáról, a konzervativizmusról, amely „épít és véd”, a
liberalizmusról, amely „egyenesen pusztít, szétveri a közösségeket, hogy
védtelenné tegye az embert”. – Kétezer év kellett elteljen, hogy
harmónia alakuljon ki az egyén és közösség viszonyában, a
viselkedéskultúrában, s most szétvernek mindent – hallatszott egy
hangoskodó hang valahonnan a sötétség burkából. Voltak, akik a közösség
óvó, megtartó szerepét hangsúlyozták, megint mások az egyéni szabadság
fontosságát, volt, aki az élet apró örömeiről beszélt, „csak sok legyen
belőle”, egy nőről, sok nőről, lehulló fényfoltról, napnyugtáról,
őszről, tavaszról, nyárról. NŐRŐL. Erre a feleségek ottléte ellenére
mindegyre visszatértek.
A társaság ekkor már a részegségnek abban a szakaszában volt, amikor
mindenki beszélt, amikor már mindenki a saját hangját akarja hallani, a
saját okosságában akar gyönyörködni, várja, hogy csodálkozzanak és
csodálják, dicsérjék és szeressék. Imádják. Legalább. Egyszóval: kitűnő
volt a hangulat, amelynek most külön varázst adtak az égre szálló,
pattogó szikrák is, a vörösen villanó parázs, a sötétség, a sötétségből
elő- és kivillanó arcok, a fenyők hegyére szállt csillagok. De
ténylegesen is szép volt a hegyek közé ékelt tisztás, a tanya, amely az
egész vitát kiváltotta, a fenyvesek komor és sötét fensége, a tábortűz,
melynek a lángja nyaldosta a sötétséget – mindennek olyan hangulata
volt, mint egy ősi nomád szertartásnak.
A szerző további írásai
