A Várad vendége: Bodor Ádám
A Várad és a Bihar Megyei Könyvtár vendégeként november 9-én Bodor
Ádám volt a Törzsasztal vendége. Beszélgetőtársa Kőrössi P. József
költő, a Noran-Kiadó vezetője volt.
Kőrössi P. József: Mai vendégünk Erdélyből származik. Kolozsváron
született, édesapját a Márton Áron-féle koncepciós perben ítélték el,
akkor ő 14 éves volt, őt magát tizenhét évesen államellenes öszszesküvés
vádjával zárták börtönbe. Közben író lett, a díjaiból csak néhányat
sorolok fel: a Romániai Írószövetség prózadíja – ilyen vendégünk még nem
volt, aki Romániában és Magyarországon is díjat kapott –, aztán
következett a József Attila-díj, az Artisjus Díj, a Krúdy- és Déry-díj, a
Soros Alapítvány életműdíja, magyar irodalmi nagydíj. Erről sokat
fogunk beszélni, a könyvről, amiért ezt kapta a szerző. És természetesen
a Kossuth-díj. Könyveit tizennégy nyelvre fordították le, időnként
művei nem kaphatók, ami azt jelenti, hogy gyorsan elfogynak, és ez a
sorozat, amit itt önök most látnak, egy teljesen új életműsorozat, Bodor
Anikó tervezte. Engedjék meg, hogy egy fiatalabb pályatársának, Cserna
Szabó Andrásnak az író 70. születésnapjára írott köszöntőjéből idézzek
néhány gondolatot: „Szövegei fölött nyugtot nem hagyó hangulat lebeg,
ami beeszi magát a lélek szövetébe, ahogy dohányfüst a zakóba. Hogy
mivel éri el a szerző ezt a hangulatot, azt nem lehet megmagyarázni. Ha
revolvert tennének a halántékomhoz és azt mondanák, magyarázzam meg,
különben az agyvelőm a padlóra fog fröccsenni, azt dadognám: talán a
dialógusok életszerű sutasága, talán a narráció monotóniája, talán a
névmágia Coca Mavrodintól Gabriel Ventuzáig, talán az üresség sűrűsége,
Parti Nagy Lajos ezt így mondja: takarékos reménytelensége, talán… de
itt elmém a padlóra fröccsenne, mert a revolver tulajdonosa éppúgy
tisztában lenne vele, mint én, hogy ezzel semmit sem magyaráztam meg.”
Biztosan vannak itt Önök között, akik még emlékeznek, amikor májusban
megkérdeztem, ki legyen a következő vendég, és akkor Gyulai Kati
bekiabálta, hogy Bodor Ádám. És én akkor azt mondtam, hogy tudomásom
szerint Bodor Ádám nem utazik. Pár nappal később találkoztunk egy
rendezvényen és elmondtam neki ezt az esetet, hogy annyira szeretnék őt
Váradon látni, hogy még be is kiabálták, hogy mindenképpen hozzam el
Váradra, erre ő azt mondta: Erdélybe utazom. S innen aztán megtudtuk,
hogy Nagyvárad mégiscsak Erdély. Szeretettel köszöntöm Bodor Ádámot!
Hosszú utat tettünk meg idefelé, de megérte, szép ez az új
könyvtárépület, ami gyerekkoromban laktanya volt, tisztiiskola vagy
valami hasonló. Egy kicsit úgy éreztem magam, amikor ide bejöttem,
mintha a te könyvednek a hangulatába csöppentünk volna, A börtön szaga
című könyvről beszélek. Ma esti beszélgetésünk Bodor Ádámmal nagyjából
ennek a könyvnek a mentén történik majd. Ez a könyv úgy született, hogy
Balla Zsófia készített a Magyar Rádió számára Bodor Ádámmal egy
interjút, és később ezt az interjút Ádám feldolgozta, átdolgozta, és
ebből jött létre ez a… nem is mondanám, hogy interjúkötet, mert nem
lenne igaz, inkább azt szeretném mondani, hogy önéletrajz. De ez sem
lenne teljesen igaz, hiszen az egész életét nem öleli föl. Viszont a
könyvet olvasva sok mindent megtudtam rólad, de azt nem tudtam meg, hogy
édesapáddal egy időben is ültetek-e, vagy váltottátok egymást, már ne
haragudj, hogy ilyen módon kérdezem.
Bodor Ádám: Egy időben is ültünk. Édesapámat 1950 februárjában
tartóztatták le és 55-ben szabadult, engem 52 augusztusában és 54
szeptemberében szabadultam, tehát volt egy időszak, amikor párhuzamosan
távol voltunk. Volt egy ideig egy ilyen kínos párhuzamosság az események
között, és édesapám – pedig akkor Enyed és Ocnele Mari meg Piteşti
börtöneiben ült – valamilyen úton-módon megtudta, hogy engem is
elítéltek.
K. P. J.: Honnan tudhatta meg?
B. Á.: Hát ez érdekes. Tudjuk, hogy a Szovjetunióban, amikor egy
ukrajnai büntetőtáborban kimondták egy fegyenc fölött a halálos
ítéletet, aki Szibéria túlsó végén töltötte a büntetését, néhány hét
múlva utolérte a hóhér keze. A börtönök közt mindig is létezett egyfajta
hírszolgálat, egy spontán dolog volt, hát mindig szállítottak
elítélteket egyik intézetből – én így nevezem – a másikba, és ezek
el-elszólhatták magukat, hogy kikkel ültek még együtt, úgyhogy
valószínűleg így történhetett, hogy édesapám is tudomást szerzett rólam.
K. P. J.: Te tudtál vagy hallottál ilyeneket róla, miután a börtönbe kerültél?
B. Á.: Nem. Semmit. Teljes hírzárlat volt, hát az ötvenes években se
levél, se csomag, se semmiféle kapcsolattartás a család és az elítélt
között nem volt. És közvetítővel sem, tehát ügyvéd útján sem. Nem
létezett. Ez is volt egyébként a cél, a hatalom szándéka, hogy
legalábbis arra az időre, amíg sikerült az osztályellenséget kivonni a
polgári élet körforgásából, akkor teljesen elszigeteljék.
K. P. J.: Mi volt az ő „bűne”?
B. Á.: Édesapámat a Márton Áron-féle nagy hazaárulási perben idézték be
vádlottként, „complicitate”, tehát bűnrészesség hazaárulásban. Öt évre
ítélték. Márton Áront, ha jól tudom, tizenöt évre. Egyszerre is
szabadultak, mert Márton Áronnak elengedték a büntetése hátralevő
részét, és egy időre házi őrizetbe került, közben 68-ban, amikor
tapasztalható volt bizonyos fokú enyhülés, olvadásszerűség a román
politikai magatartásban – rövid ideig, meg is bánták hamar –, akkor a
Márton Áron-féle per vádlottjait rehabilitálták. Ami ugyan kártérítéssel
nem járt, de például azzal igen, hogy Áron püspöknek felfüggesztették a
házi őrizetét, apám pedig viszszakapta a nyugdíját.
K. P. J.: Édesapád banktisztviselő, sőt bankigazgató is volt egy időben.
