Gittai István
Nagyváradi keresztút (A 60 éve született Morvay László emlékére)
Szeptemberben lett volna hatvanéves Morvay László esztergomi
születésű tűzzománcművész, aki 2004 márciusa óta már nincs közöttünk.
Pályaképét összefoglalandó élete utolsó esztendejében a már nagybeteg
művészszel Gittai István beszélgetett életútjának fontosabb stációiról,
az általa használt technikáról, meghatározó művészi vállalkozásairól. A
kötetnyi anyagból ezúttal a váradi vártemplomban látható
tűzzománc-sorozat másfél évtizeddel ezelőtti elkészítéséről szóló részt
közölve emlékezünk eltávozott barátunkra.
Van egy hely, ez a hely Nagyváradon van éppen, s ez a hely arról híres
és nevezetes, hogy Szent László királyunk sírját rejtegeti a mélyében. A
hely. Föléje építettek egy templomot, s ez a templom a magyar királyok
eskütételének a színhelyévé vált évszázadokon keresztül. Zarándokoltak
oda a derék magyari királyok, sorba mind, fejükön fényes korona
világolt. Szinte látni az időben ezeket a koronákat, ahogy
szentjánosbogárkék-arany világgal imbolyogtak az idő végtelen
sötétjében. Volt idő és volt sötét.
Azután volt az a templom lóistálló egy ideig, ahová az éhes lovakat
kötötték be, akik bekötötték, s bizony a szent földre hullottak a
méltatlan lócitromok. Ilyenkor elgondolkodom azon, mennyire nevetséges
mai korunk finnyás, álszent és ostoba kényeskedése. Lovak zabálták az
abrakot, hatalmas pofájuk ütemesen mozgott közben, alant aludt a Király,
s egy csöppet sem érezte megzavartatva magát. Sőt. A nagyság nem ismeri
a megzavartatást (lovak által), elnéző gúnnyal és szeretettel szemléli
csak földi mércéktől elhatározott meghurcoltatását.
Aztán még volt bútorraktár is a nevezetes nagyváradi Vártemplom. Hozták,
vitték belőle, bele a szegényes bútorokat, lehet az is, nagyon gazdag
bútorokat hurcoltak oda a nagyon szegények, erről nem szól a fáma. A
király ezt is elviselte alant, szelíden, ahogy nagy és magas emberekhez
illik. Nem szerette ugyan a bútorok lábának kellemetlen nyikorgását, ám
aki társbérletben van a világgal, legyen bár szent, el kell viselnie e
közös élet kínzatásait.
Azután volt még ott rosszabb is, mert a váradi zsidók deportáló helyévé
nevezték ki a templomot, vagy ami abból megmaradozni vélődött. Ekkor
talán szólt is a király, felszólt haraggal, de a történelem drámája,
hogy vannak idők, hangos és vérrel megfestett időszakok, amikor a nagy
és szent királyok hangja beleveszik a perc-gyilkosok hangzavarába.
1992. május 17-én Morvay László grafikus- és tűzzománcművész Nagyváradi
keresztút című stációsorozatát szentelték fel a sokat látott és megélt
helyen. Bízhatnánk benne, talán hosszú időre nyugvást talál magának a
hely, helyben a képek, a színes, méltóságos tűzzománcok. Huszonnégy
püspök szentelte fel a művész stációsorozatát, Tempfli József nagyváradi
megyés püspök mondott ünnepi beszédet Paskai László és Tőkés László
jelenlétében. Esemény volt mind Nagyvárad, mind a művész életében –
tovább élő és tovább gondolkodtató pillanatsor.
Nagy vállalkozás a Morvay Lászlóé. A főoltáron kívül 14 nagyméretű (6
darab 2x2 m, 8 darab 50x155 cm) képből áll a Nagyváradi keresztút.
Összességében harmincöt négyzetméter matériát tölt meg. Esendő férfiakat
és nőket jelenít meg munkáin Morvay, Jézusa töprengő a szenvedésben,
Pilátusa kopasz filozófus, s a tagadhatatlan hasonlóság a megkínzott és a
megkínzó, mártír és pribék között nyilvánvalóan sugallja a keserű
huszadik századi felismerést: a haramiák emberek, egyformák vagyunk a
teremtés által, csupán választásunk kérdése, mik leszünk, a keresztek
hordozói vagy a korbácsot tartó kezek.
Anyja emlékének ajánlotta a művét. Egyszer eldörmögte nekem, ha egy
atomháború elpusztítaná a világot, a tűzzománcok megmaradnának. Talán a
falak nem, ott Nagyváradon, csak a tűzzománcok. Elképzelem, ahogy az
igazi falak helyett ott derengenének a pusztítás füstjében az idő falára
felszögelt képek, Krisztus a vörös töviskereszten, de nem csak ő, Mária
is, a többiek is, a rosszak, a rontók, így együtt, a mi fájdalmas
tükörképeink. Fölnéz – talán lenéz – az öröklét takarásából László
király, fölnéz, és elmosolyodik. Királyom, így álmodunk mi, 1993-ban, az
emberről szépeket, Budapesten és Nagyváradon.
A váradi stációknak jókora sajtóvisszhangjuk volt. A tévé, a rádió is
foglalkozott velük. László ugyanabban az évben kel egybe Mártikával. Az
őket eskető pap barát, Molnár János harkányi plébános kitalálta, hogy az
ő újonnan épült templomába is csináljon egy keresztutat. Morvay László
azzal a kikötéssel vállalta, ha a váradi keresztutat nem kell
lekopíroznia, magyarán, ha valami újat, másat készíthet, és akkor
közösen kitalálták, hogy készítse el a magyar történelem keresztútját.
Amikor pedig azt kezdték rögzíteni, hogy melyek is legyenek az egyes
történelmi stációk, indulatoktól sem mentes vita kerekedett közöttük. Az
indulatok lehiggadása után kikristályosodik, véglegesül a maga nemében
példátlan elképzelés: a templomkertben hatalmas termésköveken állnak
majd az egyes történelmi stációk, s velük szemben a templom külső falán,
az ablakközökben ott sorakoznak majd a krisztusi keresztút képei,
amelyek mellé a tizenötödik, a feltámadás 1 x 2 méteres képe is
elkészült. A magyar történelmi stációkhoz nem készül tizenötödik
feltámadáskép, ugyanis 1993-ban a művész még nem érzi, nem látja a
magyar feltámadást. Így az utolsó kő üresen marad. (Tíz évvel később,
2003-ban Morvay ezt a képet is megálmodja: e képen egy lefelé néző,
fölfelé szálló angyal látható.)
