Vasy Géza
Nézz ránk, Ady Endre!
Napok óta Ady Endrére gondolok, meg Érmindszentre és novemberre. A
130 évvel ezelőttire, meg mind a százharmincra, amely azóta
bekövetkezett. Lehet-e a novembert szeretni? Az időjárást tekintve az
évnek a legridegebb hónapja. El kell felednünk a késő őszi ragyogást, s
messze még karácsony békéje, szilveszter számvetése, az új esztendő
tervkészítése. Ady Endrét mégis ez a hónap adta nekünk, meg Illyés
Gyulát s még annyi derék embert.
Ha novemberre gondolok és Ady Endrére, azonnal egy vers idéződik fel
bennem, Az eltévedt lovas. Századszor olvasva, mormolva még inkább az
elfeledhetetlenség varázsával hat. Egy realista tájkép válik egyetemes
látomássá, egy emberi sors jelképévé. Szó sincs világháborúról, tágabban
a történelem érzéketlen társadalomrombolásáról, mégis pontosan
érzékelhetjük, hogy nem egyetlen lovas tévedt el, hanem maga az
emberiség. Kegyetlenül őszinte, tragikus szemléletével hiteles vers ez.
1914-ben, a Nyugat november közepi számában jelent meg, s azóta nem
egyszer és nem kétszer lehetett azt gondolni. hogy menynyire időszerű.
Hányszor mondhattuk el itt, a Kárpát-medencében azt, hogy „Vak ügetését
hallani / Eltévedt, hajdani lovasnak, / Volt erdők és ó-nádasok /
Láncolt lelkei riadoznak.” És azt is, hogy „Kisértetes nálunk az Ősz / S
fogyatkozott számú az ember: / S a domb-keritéses síkon / Köd-gubában
jár a November.”
Tudjuk, persze, kamaszkorunk tankönyvei és versolvasásai óta tudjuk,
hogy Ady Endre történelem- és emberszemléletében nem csupán a magyarság
és az emberiség tragikuma a meghatározó. Nemcsak költői eszközeiben volt
modern ő, hanem költői világképében is. Jellemzésére a polifónia a
legalkalmasabb kifejezés. Az irodalomtörténet-írás kulcsszóvá tette vele
kapcsolatban a mégis-morál fogalmát. S bár a mégis szó hangsúlyozása
önmagában érzékelteti azt, hogy ez valami hiánnyal, reménytelenséggel
szemben fogalmazódik meg, valamennyire el is fedi az ellentétét, a
tehetetlenség érzését, A Mindegy átkát. Az ilyen című vers 1914
februárjában jelent meg, s benne a mégis és a mindegy szembesül: „Máskor
se volt itt élni jó dolog, / De viharok sürübben jöttek / És többen
voltak zúgó bátorok. / Most már a reménytelen Mindegy / Tulságosan
meggyőzött minket. // A Mindegy, mi ma mindent összetör, / A lágy
ujjakat összefonja, / Hogy nem szorul össze az ököl. / S hogy itt még
valami teremjen, / Gyertek, menjünk a Mindegy ellen.”
A polifóniának ezt a szép példáját számos mással lehetne kiegészíteni. A
felemás, konzervatív magyar társadalom megújítását várta és követelte,
ugyanakkor teljesen benne élt a magyar hagyományban. Nem a múltat akarta
eltörölni, csak azt, ami rossz belőle. Kelet és Nyugat, ősiség és
modernség birkózott benne. Korának legmélyebben magyar költője volt,
ugyanakkor a legeurópaibb is. Csupán a magyar nyelvbe zártság az oka,
hogy a nagyvilág nem vehetett róla tudomást. A monarchiában a századelőn
sok horvát, román, szerb, szlovák fiatal jól megtanult magyarul, s
közülük is többen megérezték, hogy e költészet a kezdődő 20. század
lényegét képes kifejezni. Az emberiség egyre korlátlanabb lehetőségeit a
teremtésre, de a pusztításra is. Ady féltette fajtáját, s tudjuk, hogy
nem ok nélkül. Életében ezt kevesek, inkább csak a modernisták értették
meg. Mások nemcsak érthetetlen, zagyva költőnek nevezték, hanem
magyarságellenesnek, nemzetietlennek is. Mintha ő elfordult volna Petőfi
és Arany szellemi örökségétől. Holott éppen ő volt igazán hű hozzájuk. S
az első világháború tragédiája, az elvetélt kétféle forradalom, a
történelmi Magyarország széthullása kellett ahhoz, hogy a magyarság
megértse Adyt. Ekkor vált egyértelművé, hogy azon kevesek közé tartozik,
akiket nemzeti költőnek lehet nevezni.
Ki a nemzeti költő? Két feltétele van ennek. Az alkotó életművében
központi szerepet kell kapniuk a nemzeti sorskérdéseknek, s oly módon,
hogy életében s halála után is lényeges hatást tudjon elérni. Ehhez
természetesen az is szükséges, hogy a művek esztétikai megformáltsága a
legmagasabb szintű legyen. A nemzeti költő fogalmát a romantika
terjesztette el. Nálunk Petőfi hatására nemcsak a vátesz, hanem a
népvezér fogalma is hozzátapadt, nem egészen helyesen. Hiszen Arany
János is nemzeti költőnk, de minden népvezéri ambíció nélkül. Ady Endre
váteszi hajlandóságú, romantikus alkatú költő volt, de vezérsége
irodalmi jellegű, amelyhez a poétikai forradalom mellett történelem- és
létszemléleti tisztánlátás társult. Amikor Ady Endre meghalt, többen a
legutolsó nemzeti költőnek gondolták őt. A nemzethalál Trianon
gerjesztette látomása is szerepet játszhatott ebben a tévedésben.
Követték őt többen e sorban, elsősorban József Attila és Illyés Gyula.
Hiszen amíg egy nemzet létezik, addig sorskérdései is vannak,
tapasztalataink szerint korántsem fogyatkozó számban, kevésbé szorító
gonddal. A nemzetet mint nyelvi és kulturális közösséget sokan nevezték
már időszerűtlennek. Én úgy gondolom, hogy addig beszélhetünk
emberiségről, amíg a Föld lakossága nemzeti közösségekben létezik.
Álomlátomásaiban Ady Endre a legutolsó élő magyarnak is elképzelte
önmagát. Bárcsak cselekvésre serkentő lehetne ez a rémlátomás minden
századok magyarjainak. Hiszen Ady Endre költészete is addig lehet élő,
lélegző elevenség, amíg magyar anyanyelvűek olvashatják, élhetik
magukévá.
De akár ma is, valóban lélegző elevenség Ady Endre költészete? Egy
életmű fogadtatása mindig hullámzó. A kisebb korszakok mást és mást
emelnek ki belőle, mást és mást hallgatnak el, s nem egyformán
minősítenek. S egyetlen időpontban is eltérőek lehetnek a vélemények.
Ady költészetének százéves fogadtatástörténete igen tanulságos. Most
csak az ezredfordulóról szólva: mintha 19. századinak, szinte modernség
előttinek tekintenék a posztmodern felfogás nézőpontjából. Pedig Ady
nélkül másmilyen lenne a 20. század magyar költészete, másmilyen lenne
magyarság- és emberszemléletünk. Aligha lehet múltunkról és jelenünkről
úgy gondolkozni, hogy azon ne sejlene át ő is. Ha eltévedt lovasok
volnánk is valamennyien, akkor is tudjuk, hogy ő írta meg azt a verset
is, amelyik Új s új lovat kér Istentől az úton lévő ember számára, hogy
„az Öröm álmát álmodhassa”. Szeretnénk ebben a hitben létezni mi is.
Segítsél, nézz ránk, Ady Endre!
Érmindszent, 2007. november 17.
