Pomogáts Béla
Ady Endre szobránál Érmindszenten
A huszadik század nálunk kétségkívül Ady Endrével kezdődött, nemcsak a
költészetben, amelynek az egyik legnagyobb, valóban „forradalmi”
megújítója volt, hanem a nemzeti jövőkép kialakításában és a nemzeti
önismeret kritikai értelmezésében is. A huszadik századi Magyarország
igényét ő vetette fel máig ható érvényességgel, a huszadik századi
Magyarország látomását először ő festette láttató erővel a jövőt
fürkésző tekintetek elé. Ady jelölte meg hitelesen helyünket a század
Európájában, és rögzítette azokat a gyakorlati feladatokat, amelyek
sikeres elvégzése esetén e helyünket be tudtuk volna tölteni.
Az Ady utáni magyar gondolkodás egészen más, mint az előtte való. Vele
valóban „új időknek” új eszméi hatottak: új ízlés határozta meg a
művészeti gondolkodást, új normák szabták meg a közéleti cselekvés
céljait és erkölcsét. Ady alakja két nagy történelmi korszak határán
állott, a jövőt fürkészte, a nemzeti megújulás lehetőségeit kutatta.
Mögötte a régi Magyarország, amely látszatsikerei ellenére futóhomokra
épült, és szorongásait talmi csillogással fedve várta a történelem
ítéletét. A felszínen a valóban példa nélkül álló gazdasági fellendülés,
a tért hódító polgári civilizáció, a mélyben viszont megoldatlanul
maradt szociális, nemzetiségi és kulturális kérdések, megannyi rejtett
akna, amelyeket azután, ahogy ez lenni szokott, a történelem rendre
felrobbantott, és ezzel az ezeréves ország is darabjaira szakadt.
Ady Endre gondolkodását és költészetét, politikai nézeteit és közírói
tevékenységét, így is mondhatnám: azt a szellemi és erkölcsi stratégiát,
amelyet ő az egész magyarság számára felkínált, nem lehet Erdély nélkül
megérteni. Erdély mindig jelen volt Ady gondolkodásában, az erdélyi
történelem tanulságai minduntalan átszőtték azokat a terveket és
látomásokat, amelyeket Magyarország jövőjéről kialakított. Ady számára
az erdélyi hagyománynak és e hagyomány üzenetének „stratégiai”
jelentősége volt, éppen abban a tekintetben, hogy a magyar megújulásnak,
amelyet ő minden idegszálával kívánt, és amelyet az első világháború,
majd a trianoni kényszerrendezés megakadályozott, az ő kívánságai
szerint az erdélyi szellem minden irányú nyitottságára, a tradicionális
erdélyi szabadelvűségre kellett volna épülnie.
Ady Erdélyt állította követendő példának a századforduló nehezen
tájékozódó, identitászavarral küszködő magyar közélete elé, és ebben a
példaállításban alighanem többféle szándék és tanulság rejlett: először
is meg akarta védeni, a magyarság számára meg akarta tartani Erdélyt,
amelyről a kiegyezéses korszak kormányainak többsége megfeledkezni
látszott, amelyet legalábbis gazdaságilag és kulturálisan nem
támogatott, és minden hathatósabb intézkedés nélkül eltűrte, hogy az
erdélyi föld tekintélyes része idegen kézre kerüljön, és az erdélyi
magyar, nevezetesen székely népfelesleg elhagyva szülőföldjét, idegenben
keressen boldogulást.
Ennek a hagyománynak a szellemében Ady Endre azt szorgalmazta, hogy a
nemzet politikai és szociális megosztottságát, amely már akkor is
tapasztalható volt, a bölcs kiegyezés és a közös munka váltsa fel. Az
akkori megosztottság – több szigorúsággal kell fogalmaznom: az a lelki
„polgárháború” –, amely feldúlta a társadalom békéjét, végül súlyos
történelmi tragédiához vezetett. Természetesen Trianonra gondolok. Nos, a
mai magyar társadalomban: Magyarországon és az elszakított magyarság
világában ma ugyanez a megosztottság, kíméletlen küzdelem és gyűlölködés
tapasztalható.
Ha Ady közöttünk volna, bizonyára keserű haraggal szólna arról a lelki
„polgárháborúról”, amelynek retorikája most túlharsog minden józan
véleményt és megfontolást. Szükség lenne az ő haragjára, szükség lenne
arra, hogy egyszer valaki, akinek hozzá hasonlóan messze hangzik és a
zsigerekbe hatol a szava, egyszer azt mondja: elég. Elég az egymás ellen
viselt háborúból, elég a nemzetpusztító vetélkedésből, elég abból, hogy
közös ügyeink mögé – elvégre megmaradásunk a tét – sohasem tudunk
felsorakozni. Mögöttem a szobor hallgat, művei azonban mindennél
hangosabban üzennek. Ideje lenne odafigyelni Adyra.
Elhangzott Érmindszenten, 2007. november 17-én.
