Bertha Zoltán
Ady Endre korszerűsége
Ady költészetének halhatatlan géniusza átragyog a teljes huszadik
századon – de immár a jövendő huszonegyediket is éles fénnyel világítja
be. Ez azonban egyáltalán nem tekinthető magától értetődőnek, ha mégoly
közhelyszerűnek tetszik is. Hiszen a késő romantikus vétetésű váteszi,
prófétikus hangzásvilág megszólító ereje mára kétségkívül
megfogyatkozott, hatástörténeti értelemben a régi klasszikusoknak kijáró
tiszteleten túli poétikai kapcsolódásmódokat viszonylag kevéssé
ösztönöz. Az Ady-hang különleges (irodalom)históriai egyszeriségének és
folytathatatlanságának felismerése egyébként már Erdélyben is korán
megfogalmazódott. Az „ötvenéves”, majd a tíz éve halott Adyról szólva
(1927-ben és 29-ben) Kuncz Aladár egy korszellem megtestesülésének
nevezi a költőt, akinek zsenijén keresztül játszotta el a kor a maga
„komor és zord melódiáját”, „halálszimfóniáját”; s leszögezi, hogy a
márványos, „éteri tisztultságba” – sőt a „mesebeliségbe” – távolodott és
zárkózott Ady Endre: „a múlté”. Mert „a múlté az a világ, az a sok
rettenetes szenvedés is, amelyet ez a szörnyű látomású vátesz
megjósolt”. Az apokaliptikus pusztulás utáni életkezdés, a kiküzdendő új
életöröm történelmi vágyának és reménységének az érzülete fűti Kuncz
Aladár szavait, miképpen a Dsida Jenőéit is, aki (szintén 1927-ben, a
fél évszázados születési jubileum alkalmából) ugyancsak azt taglalja,
hogy „sötét magyar homloka körül babérkoszorúval, a nagy lelkek
gloriolájával” Ady „belépett a klasszikusok mozdulatlan”, noha „lelkeket
mozgató glédájába”, s hogy így – a mást kívánó korízlésnek engedve –
senki többé nem írhat az ő hangján. „Örök magyar emberi új lírája a mai
ember szemében már csak a múlt forradalmát jelenti” – még ha Erdély
Trianon utáni lírájából „bár tompán és messziről zöngve, de mindenhol
kiérezhető az Ady-intonálás”. Ady úgynevezhető „kanonizációja” tehát
ekkorra megtörtént, nem kis részben a Dsida által is méltatott Magyar fa
sorsa című könyvnek – Makkai Sándor nagyszerű 1927-es értelmezésének és
értékelésének – köszönhetően. Költészetének bizonyos eltávolító
„archiválása” éppen nem jelentette egyúttal világteremtő eredetiségének,
univerzális látókörének, gyökeresen magyar és szférikusan egyetemes
szellemi-művészi teljességvarázsának és igazságérvényének a
megkérdőjelezését. Verseinek összességét „Ady-Bibliaként” olvasó
közvetlen utókora erőt és erkölcsi-szemléleti biztonságot merített
belőle évtizedeken keresztül – a tragikus magyar szétszóratásban is.
S ha napjaink társadalmi értékválságának közegében, a posztmodern
értékrelativizmus jegyében és nevében, s a jellegzetesen nemzeti
sorskérdések iránti fogékonyság apályának időszakában, olykor már
nemcsak az adys tónusok, hanem a látásmód távlatainak az érvénytartalmai
is elavultaknak minősülhetnek – akkor mégis mi adhat jelzést e
kolosszális líramű idők fölött állóságáról, mindig revelációszerű
aktualitásáról: a fénysugárzó fárosz iránymutatásának feltétlen
tisztaságáról és eligazító állandóságáról?
Egyrészt talán e versvilág hallatlan esztétikai és poétikai
összetettsége, amelyben bármikor előtérbe kerülhetnek korábban
alábecsült sajátosságok, kielemzésre és újraértelmezésre váró tényezők;
bizonyos legújabb irodalomelméleti szempontok szerint például a
látomásos, hallucinatív szimbólumformákat megrétegző gondolati-retorikai
többszólamúság, jelentéssokszorozódás elemei és alakzatai. Másrészt a
modernség egész korszakát bevezető, korokon átnyúló alaphangulatokat és
életérzéseket sugalló döntő felismerések biztosíthatnak máig és tovább
ható közlésképességet ennek a beszédmódnak: azok a „minden Egész
eltörött” típusú megnyilatkozásokban rejlő feszültségek, amelyek a
végletes és végzetes fragmentáltság emberiségtörténeti dimenziójába
nyilallnak és világítanak be, s amelyek a létezés lebírhatatlan
változásairól (és változékonyságáról) hoznak hírt. Mert Ady éppen nem
kerüli meg az emberi egzisztencia fundamentális ellentmondásosságát,
lételméleti és antropológiai problematikusságát, a véges és a végtelen, a
test és a lélek, a természet és a természetfölötti horizontjain
kifeszülő ellentéteit és feloldhatatlan kettősségeit (sőt „ellentett
indulatok egész kis kozmoszát hordja magában” – Németh László). Eruptív,
drámai ajzottságban csatázik, birkózik szerelem és mindenség, egyén és
közösség, az Én és a Másik, élet és halál, ember és Isten
egzisztenciális adottságaival és sorsszerű késztetéseivel, nekigyürkőzve
s így samanisztikus médiumává is válva a megoldhatatlanságban való
megoldáskeresésnek, a világtalánynak, a teremtésrejtélynek, a
„Minden-titkoknak”. Költői univerzuma – a ciklikusan szervezett jelképi
és fogalmi rendszerekben forgó, a létezés egészét a tudatalatti
tárnáktól a globális földi történelmen és kulturális emlékezeten át az
eszkatologikus perspektívákig hiánytalanul átfogó világteljesség –
mintha a teremtett kozmikus univerzum analogonja volna: részjelentések
törvényszerű összességéből kibontakozó, végtelen árnyalatosságában
mozgósított, szellem alkotta mindenség. („Én nem bűvésznek, de mindennek
jöttem”.) És nem utolsósorban ez a mitologikus és filozofikus
teljességigényt egységbe olvasztó archaikus bölcseleti mélység az, ami
szüntelenül elevenné tudja újítani ezt a líravilágot. Csak úgy árad
belőle a metafizika – ahogyan Vatai László is annyiszor hangsúlyozza Az
Isten szörnyetege című nagyszerű monográfiájában. Mert Ady az örök
művészet és költészet nyelvén, állandó szakrális hangoltsággal folyvást a
legvégső létkérdések, őstények és ősigazságok felfogása, megragadása,
kimondása felé tört. A lehető legszemélyesebb, legszubjektívebb
átéltséggel, a legdrámaibb önfeltárással és öntanúsítással közvetíteni,
fejezni ki a legáltalánosabb emberfölötti létfilozófiai
lényegvalóságokat: páratlan kísérlet ez a lelki univerzumnak a
világmindenséggel egylényegűvé, homológ formátumúvá tágítására, abszolút
expanziójára. Szembesülni minden lehetetlenséggel, megvívni minden
töredékességgel, hiánnyal és relatívummal, átérezni a végesség és
viszonylagosság meghaladhatatlan létszerkezeti kínját, megmerítkezni
minden létparadoxonban, s közben mégis sejteni és tudni a végokok
transzcendens abszolútumát és rejtelmes primátusát. „Mert szörnyüséges,
lehetetlen, / Hogy senkié vagy emberé / Az Élet, az Élet, az Élet.”
A szerző további írásai
