Balogh István
Gyertyafényben
Ezen a derűs, novemberi estén jó kedve kerekedik az én régi
cimborámnak, Istók Jóskának, akivel együtt koptattuk valaha az
iskolapadot. Márton napját várjuk. Holnap lesz esedékes e fontos dátum,
amelyhez bor és liba egyaránt fűződik, méghozzá a következő esztendőre
meghatározón. Kemény regulák kötődnek e jeles naphoz, s mi tartjuk is
magunkat a régi törvényekhez, bátkai óbort hörpölgetünk, mert csak
Mártonkor vizitálják az újat, s hallgatjuk Istók Jóskát, aki
megbabonázottan nézi poharában az aranyló rizlinget, s a metszett üvegen
sugárzik át lelkébe a mesét megindító angyalbiztatás.
Istók Jóska a borpince terítetlen asztalára egy szál gyertyát gyújt. Ez világítja át poharunkat, borunkat, szíveinket.
Van nekem egy sógorom, túl van már szépen a nyolcvanon, de történetünk
idején fess, huszonéves gyerek volt, határvadász a zentai laktanyában.
Ott szolgált, hiszen ki sem mozdult soha a garnizonból sem, meg a
Tisza-parti városból sem, mert a tiszti étkezdében szolgálta békés
körülmények között a háborús éveket. Még 1941 őszén helyezték ide, s
innen kellett volna neki 1944. október 8-án, az oroszok bejövetelekor
visszahúzódnia, de nem hajtotta végre e fontos katonai manővert, mert
győzedelmeskedett fölötte a szerelem. Úgy esett vitézi szolgálatában,
hogy megismerkedett az én nagynénémmel, anyám húgával, az emlékezés
szerint 1943 nyarán, s olyan fordulatokat vett a sok nyáresti korzózás
meg úgy alakultak a Tisza-parti padokon megejtetett virtuális
fészekrakási kísérletek, hogy esztendőre, 1944 júliusában oltárhoz
vezette az én sógorom az én nagynénémet, aki akkortájt már szíve alatt
őrizgette unokanővéremet.
Aztán megesett, aminek meg kellett esnie, bejöttek az oroszok,
kitakarodtak a németek, igen viharosan és gyorsan. A Bátkai úton volt
egy összecsapás, ottmaradt két német, egyik tán őrmester volt vagy mi,
meg egy orosz hadnagy, akit a Tisza-partján temettek el, a
polgármesterház melletti terecskén. Sokáig megvolt a sírja, közel
Sztevan Sremac szobrához.
A két utolsó magyar katona, kerékpáros honvédek, akkor karikázgattak a
Likasi úton kifelé, amikor az oroszok a Lieber sarkához értek. A
bátyuskák utánuk lőttek egy rövid sorozatot, ijesztésnek szánták csupán,
s meg is ijedhetett a két szittya, mert szinte egyszerre leestek
járművükről a bútorgyár előtti árokba. A pufajkások csodálkozva
közelítettek, bizalmatlanul, mert nem tudták mire vélni az ellenség
heverészését, hiszen feléjük és nem rájuk lőttek. No, becserkészték a
hungarus leventéket, akik békésen és édesdeden horkoltak a fűben,
eláztak valahol cefetül az ebadták! Talán nem is az ijedelem, hanem a
pálinka lökte árokmélyre őket! A muszka előőrs viszont gyakorlatias
emberekből állott, mert azonnal a horkoló magyar vitézek kulacsait
vették pártfogásba. Szerencséjük volt, mert a honvédek gondoltak a
holnapra is. A kiszáradt kulacsokat rendesen visszaakasztották az
álmodók derékszíjára, aztán vizet öntöttek az alvó hadfiak képébe. Azok
lassan megéledtek, de csak féligfelé, mert azt aztán nem tudták, hol is
vannak, mi is történik velük és körülöttük. Az oroszok kirángatták a
magyar utóvédet az árokból, és felrakták őket a kerékpárra. Nehéz
lehetett a csaprészegeket megtartani a nyeregben, röhögtek meg kiabáltak
az oroszok, de türelmesek voltak. Azonban a katonai drill a két
határvadásznál teljességében érvényesült, mert amint újra nyeregben
voltak, és jó erősen meglökték őket, e kezdősebességgel bizony különös
karikázásba kezdtek. Eleinte ugyancsak inogtak, hatalmas nyolcasokat
rajzolgattak, tán az utat sem észlelték igazán, de később már vidáman
tekertek Fölsőhegy felé. Szülővárosom fölszabadulásának eme emberi
történetét először Martin bácsitól hallottam. Emlékeztek még az öregre? Ő
volt a hatvanas években a zentai ifjúsági otthon gondnoka. Aztán
hasonlóképpen mesélte az én dezertőr sógorom is mindezt. Ő a bútorgyár
közelében bérelt olcsó szoba-konyhát friss családjának. A padlásról
leskelődött a sógor, mert félt a muszkáktól, de a partizánoktól
rettegett igazán, ördög a szenteltvíztől, tömjénfüsttől nem tarthatott
jobban. Látván a tovarisok emberségét, nyugodt lélekkel nyugtázta
rendezetlen helyzetét, jóra fordul itt minden nemsokára. Megkönnyebbült a
sógor nehéz, szorongó szíve. Aztán megbújt vitézünk a lakásban, kivárt,
csak novemberben jött rá, hogy különös veszélyek gomolyognak ám az
ólomszínű ég alatt, hiszen kezdték lefogni a zentaiakat, és gyorsan híre
járt a partizánok eme fölszabadítói garázdálkodásának. Aztán elért
hozzá a szomorú, riasztó hír, belelőttek egy csomó embert a híd romja
fölött a Tiszába, alighanem csak azért, mert magyar anya szülte őket. A
rémület racionális gondolkodásra késztette a sógort. Kimerészkedett egy
novemberi vasárnap délután az udvarból, elment a feleségével Isza Nésics
bácsihoz, a borbélyhoz, akit a nagynéném kislány korától kezdve jól
ismert, hiszen sokáig egy utcában is laktak. Isza bácsi volt
szülővárosunk ripp-roppra megalakított első népbizottságának az elnöke.
Ellenálló volt tán a borbély, vagy valami régi kommunista, ezért
ültethették őt az oroszok polgármesteri székbe. Isza bácsi tisztelettel
fogadta látogatóit, leültette őket, s nem azzal kezdte a kommunikációt,
hogy patrujért kiáltott volna. Meghallgatta az én sógorom szerelmének
történetét, meg a tisztikantinos katonáskodásáról szóló beszélyt. A
tiszteknél leginkább takarított, mosogatott az én sógorom, mert
pincérnek csak akkor csaphatott fel, ha kisegítő kellett.
A szerző további írásai
