Szabó Attila
Beavatkozás
„a világ egyenlő azoknak az ismereteknek az összegével, amelyekkel a világról rendelkezünk.”*
A Földön az élet megjelenése után szinte azonnal megkezdődött a szerves
élőlények kolonizációja. Az ősóceánban élő egysejtű organizmusok
telepeket alkottak, és rokonaik ezt az életformát a mai napig őrzik.
Számos rovarfajnál is – hangyáknál és más hártyásszárnyú rovaroknál –
megfigyelhető a bonyolult kommunikációs jelrendszerre épülő, szigorú
hierarchikus társadalmi struktúra kialakulása. Ez a hierarchia, amely
alapvetően biológiai szisztémán alapszik, párhuzamot mutat a hindu
filozófia kasztrendszerével, ahol ugyan a genetikai alapkészlet azonos,
mégis már a születésük előtt determinálja az egyedek pozícióját a
rangsorban. A növényevő állatok, számos madár- és halfaj is falkákban,
rajokban élnek, mivel a nagy egyedszám megfelelő biztonságérzetet kínál a
csoport tagjainak. A táplálékláncok csúcsán álló ragadozóknál – ezzel
ellentétben – jóval ritkábban találkozunk hasonló társadalmi formákkal.
Kivételes és talán legismertebb példával a kutyaféle ragadozók – azok
közül is a farkasok, hiénák és dingók – falkarendszere szolgál. A
macskaféléknél az oroszlánok élnek egyedül a farkasokéhoz hasonlítható,
fejlett társadalmi csoportokban; szervezetten vadásznak és a zsákmány
elfogyasztásának is megvan a maga sorrendje. A tudatosan szervezett,
csoportos vadászat jellemző a legtöbb cetfajra is. Vagyis a sikeresebb
túlélést, a genetikai állomány legjavának továbbörökítését biztosítja a
kolonizáció. És ebből a szempontból lényegtelen az, hogy a szervezettség
vegetatív, kódolt vagy tudatos stádiumáról beszélünk, ha ugyan
beszélhetünk ilyen szintű különbségekről.
A főemlősök, majd az ember megjelenése átrajzolta az addigi viszonyokat.
Az eszközhasználó élőlény igen fejlett társadalmi rendszerben élt, az
azzal járó kifinomult kommunikációval bírva. Így élőhelyének
leghatékonyabb vadásza lett, maga javára formálta környezetét és
rendelkezve az idő felismerésével – vagyis a folyamatosság érzékelésével
és önmaga mulandó voltának tudatában – a tartalékolás és felhalmozás
igénye is megfogalmazódott benne. A konformista ember ezzel öncélúan,
jócskán beavatkozott az ökonómiai harmóniába, és ezt az élőlények közül
egyedüliként tette, mivel az élettől független természeti erőket
figyelmen kívül hagyhatjuk esetünkben.
Kíváncsiság
A megismerés igénye, illetve annak különböző formái a helyváltoztatásra
képes élőlények mindegyikénél megfigyelhetők, vagyis kevésbé emberi
jellemző. A megismerés tapasztalást eredményez, a tapasztalatok
halmozása és reflexív használata pedig elengedhetetlen követelménye a
fejlődésnek. Minél bonyolultabb egy idegrendszer felépítése, annál több
tapasztalásra, vagyis annál hosszabb időre van szüksége kifejlődéséhez. A
funkcionális élethez szükséges tapasztalás megszerzése után – vagyis az
ivarérettséget követően – lassul a tapasztalás beépülésének ideje, és
ez fordított arányosságot mutat az újabb tapasztalatok megszerzésére
irányított figyelem mennyiségével. Egyszerűen magyarázható ez a folyamat
az idegközpont sejtjeinek öregedésével járó fiziológiai sajátossággal. A
létfontosságú tapasztalatok birtokában már minden további megismerés
nélkülözhető, jóllehet további, hasznosítható eredményeket rejthet. Az
ezek megszerzésére irányuló törekvések már csak igen kevés fajta
jellemzői, és ezek a populációk leginkább szervezett közösségekben
élnek.
Fantázia
A mindennemű beavatkozásra önmagát feljogosító ember motivációs bázisa
mára nem a létfenntartás, nem is a megszerezhető komfort elérése, hanem a
kíváncsiság. A szüntelen megismerési vágy, amely jóval meghaladja a
funkcionális életvitel támasztotta elvárásokat. Az egyéni szükségleteken
túlmutató megismerésekből származó tapasztalatok rendszerezése és
értékelése a különböző tudományok feladata. A birtokunkban levő
ismeretek hasznosítása pedig személyes evidencia, de a hiányos ismeretek
megalapozottság nélküli kiegészítése vagy a minden valós ismeret nélkül
fejlesztett elmélet – fikció – generálása is idegközpontunk és egyben
emberi létünk kizárólagos sajátossága. Talán az álomkutatás
előrehaladásával kézzelfogható eredményeket kaphatunk a különböző
kísérleti állatok álmainak szerkezetéről. Ezekből majd következtetni
lehet – elmúlt életük teljes ismeretében – arra, hogy csak valóban
megtörtént emlékképekből építkeznek-e az álmok, vagy fikciós
összetevőket is tartalmaznak.
* Michel Houellebecq: Elemi részecskék. Fordította Tótfalusi Ágnes, Magvetõ Kiadó, 2001.