Szőke Mária
Boszorkánytánc – ballada egy bazsarózsáról
„Érzem léptedet,
Illat-szívedet,
Bazsarózsa, vigyázz!
Szoknyád gyönge csak,
Tudják, merre vagy,
Csillogós vadak, vigyázz!
Érted s ellened
Háborút remeg
Mind, ki észrevett Téged (…)
Nem lehet ilyet,
Énekli Neked
Sírva, ki temet Téged.
Nem lehet ilyet,
Énekli Neked
Sírva, ki szeret Téged.”
(Szarka Tamás: Bazsarózsa)
Tulajdonképpen megsértődni nem kell, ha az emberben idejében
tudatosulnak a természet alapszabályai, a Tízparancsolat s az a le nem
tagadható tény, miszerint piacról élnek a lelkek.
Én sem sértődtem meg, mikor az elegáns irodában az az ember, akiről azt
hittem, igazi atyai jó barátom, aki vagyonokat költött arra, hogy engem
egy baleset során végbement meghibásodásomból kikezeljenek, egyszer csak
megkért arra, legyek kurva. No nem állított ki a sarokra, mert nekem jó
a neveltetésem, művelt vagyok és világos, mint mondják, szép és
tehetséges, és különben sincs senkim a világon, aki miatt, mondjuk, arra
vágyjak, hogy tisztességes asszonyként száradjak el fél lábon állva. A
történet ott kezdődött, hogy férjem is volt, gyerekem is lett volna,
csak belém szólt a sors. A férjemmel akkor már úgy gyűlöltük egymást,
hogy pszicho-horror-regényt lehetett volna írni belőlünk, én meg terhes
voltam. Azaz nem terhes, hanem áldott állapotú, mivel életemben először
éreztem úgy, hogy nem vagyok egyedül.
Aztán egy heves féltékenységi jelenet közepette rám borult egy
könyvszekrény, s a modern orvostudomány csak engem tudott megmenteni.
Ekkor figyelt fel rám a Nagyember, aki ismerte tehetségemet,
adottságaimat, s felvitetett Budapestre, ahol sok szép pénzért ismét
egészséges szépasszonyt csináltak belőlem a haza épülésére.
A lelkemben egy mangrovemocsár gyökértelenségével szép karriert kezdtem
befutni a magyar médiaelitben. Vesszőfutás volt ez vagy ámokfutás, már
nem érdekel.
Nem maradt másom, csak egy bírósági végzés a válóperemről, néhány
szexisebb ruhadarab és egy kicsi, fehér szőrme elefánt, akit Teofilnak
hívnak, s egyszer azért vettem, hogy őrző-védő szolgálatot teljesítsen a
fiam bölcsőjére akasztva.
Semmim és senkim nem volt, tehát nagyon gazdagnak tűntem. A sajtómaffia
„körösztapja” kedvenceként kezelt, talán szeretett is egy kicsit, de
ebből később neki is sok baja támadt. S ekkor lépett színre a kicsit
bárgyú ifjú arisztokrata, aki benne lévén a kelet-európai médiának
támogatásokat kiutáló nemzetközi kultúrmaffiákban, fontos szerepet
kapott ebben a történetben.
A szegény egyszer csak észrevett engemet, én ottan mint a Nő álldogáltam
a Nagyember íróasztala mellett, s évszázadok óta rothadó arisztokrata
lelke bependült rám.
Persze az is lehet, hogy csak szimplán meg akart dugni, ami nem szégyen,
csak olyan antiromantikus, ha bele akarjuk szőni egy történetbe.
És a Nagyember szólt, hogy most már törlesztenem kell az „adósságot”, s
mivel az alapítványnak sok pénz kell, s ezt a sok pénzt a kicsit
hülyének tűnő arisztokrata kell megszavaztassa az Európai Olimposznál,
legyek olyan jó és csábítsam el őbárgyúságát.
Megtettem.
Az én ereimben is ott van a kékvérűek finom rothadása és különben is, kíváncsi voltam arra, milyen egy királyfi az ágyban.
Tőlem tudják meg, nem jó.
A királylányok ezért sem nyilatkoznak a kretén népmesékben.
A királylányok többnyire aberráltak s szerintem kurvára dühösek, ha
kilövik mellőlük a sárkányt, aki legalább tudja, mit akar, s ha több
feje is van, mint a megszokottnak, de ragaszkodik a Nőhöz.
Ifjú herceget elcsábítottam, sétáltunk a Duna-parton, Magnum nevű
jégkrémet ettünk a Margitsziget lócáján. Sokat nevettünk, mert én egy
nagyon kedves ember vagyok, ha nem jutok eszembe.
Aztán eljutottam egy osztrák vadászkastélyba, majd egy rossznak éppen
nem nevezhető erotikus hentergés után így lett átutalva a sok szép pénz a
Nagyember alapítványának. Éreztem, megszabadultam. Kifeküdtem a
„vérdíjamat”.
Emlékszem, az utolsó éjszakán a vadászkastélyban féltek az árnyékok a
falon. Kinn brutális nyári eső fürdette a közömbös tájképet, az ifjú
arisztokrata tengerkék selyemköntösben ült a lábaimnál s a nagymamájáról
mesélt.
Nekem meg nem jutott eszembe, hogy mondják németül azt: „Hányingerem van tőled is!”
Végül is csak szenvelegtem, mert ez legalább jólesett.
Igaziból nem volt hányingerem, csak dühített, hogy mennyire érzéketlen vagyok még a saját szent szajhalelkemre is.
Később verset fordítottam az ifjú hercegnek.
Emlékszem, Goethe Vándor éji dala című verset.
Monoton ritmusban zakatolt bennem a sok strófa.
„…a bércen megnyugodott a csend / lombok vágyán szellő sóhaj leng /
tolla simul / fáradt madár elül / s kibomlik belül a béke szárnya / ne
rebbenj, ne félj / megnyugszol te is nemsokára…”
Amúgy sosem szerettem Goethét, nem is tudom, miért az ő versét
fordítottam le kékvérű szeretőmnek. A hercegecske pedig lerúgta magáról a
mesekönyv lapjait, s bár nem volt rajta a Pierre Cardin zakója,
megkérdezte:
– Nem akarsz a feleségem lenni?
Ez tényleg hülye, állapítottam meg fanyar cinizmussal.
A szerző további írásai
