Gurzó K. Enikő
Múzeumok díszcsomagolásban
A sznobok néha kiszámíthatatlanul működnek. Temesváron például nem
kellett sorban állni a Szépművészeti Múzeum előtt, amelynek földszinti
termeiben az idén nyáron kevesek által látott Dalí-munkákat állítottak
ki. A légüres tér, a kényelem persze elősegítette a műélvezetet, mert a
grafikák komótosan voltak megtekinthetők, belőlem mégis kibukott a
kérdés: a bánsági nagyváros, mi több, Erdély és a Partium fölöttébb
büszke lakói számára már a Salvador Dalí sem elég nagy név? Aztán
közvetett válasz gyanánt a fülembe jutott: mértékadó körökben a katalán
festő ugyan jól „pozicionált”, ám a hír, hogy nem a főművek, „csupán”
néhány grafika, könyvillusztráció érkezett Temesvárra, kiábrándította,
dacossá tette a kisszerű népeket. Azok is, akik jegyet váltottak (10
lejért, vagyis nevetségesen kicsi összegért), kétségekkel lépték át az
intézmény küszöbét. Rosszul tették. A legközelebb Törökországban
megszemlélhető kollekció anyaga ugyanis – nehéz hozzáférhetősége okán –
kihagyhatatlan lehetőséget jelent az általánosan elfogadott, már-már
kanonizált Dalí-kép cizellálására.
„...én szürrealista vagyok”
Noha az Irracionális meghódítása című tárlat 125 litográfiáján megjelenő
álomszerűség nem a művész egekig magasztalt szürrealista korszakának a
jellemzője – hisz nem lelhetők fel benne olvadozó órák, ízeltlábú
elefántok, kitámasztott testrészek –, a luxemburgi magángyűjtemény
üzenete végtelenül tág, és virtuóz rajztudás által bátor színskálán
fogalmazódik meg. A grafikák egy része ugyanis irodalmi művekhez –
sajátos stílusban készült – illusztráció. Márpedig Dalíról tudni
érdemes: csak olyan szellemiségű műveket illusztrált, amelyek szárnyakat
adtak áradó képzeletének, delíriumos asszociációinak, fantasztikus
humorának, erotikus érdeklődésének, egyéni logikájának. Kiváltképp
érdekes a Cervantes Don Quijotéjához készített, 1968. évi sorozat, mert
ebben technikai újítását, a bulletizmus vívmányát használja fel: a
pigmentanyagot mintegy szétrobbantja a papíron, s ezáltal lebilincselő
festői hatást ér el. Ebben az időszakban, vagyis a luxemburgi orvos
gyűjteményét alkotó munkák keletkezési periódusában Dalí már tudatosan
formálja imázsát, csiszolgatja alkotó módszerét, szavakba önti egyik
leggyakrabban idézett érzékletes szállóigéjét: „A szürrealisták meg
köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok”.
Meghatározónak tekinthető a Luis de Bunuellel való együttműködése is,
mivel kapcsolatuk döntő fordulatot eredményez pályáján. Híres filmjei,
díszletei és kisplasztikai tevékenysége mellett alkotói erejének a zömét
ugyanis ezekben az években a grafikai s könyvművészeti munkásságnak
szenteli.
Vagy tán „a folyamatos intellektuális merevedés állapotában élő”
művésznek a De Sade által képviselt perverziók iránti fogékonysága
tartotta távol a többnyire csak álszent társaságokat a még friss,
zsenge, fel nem fedezett és teljességében át nem tanulmányozott
temesvári múzeumtól? Az attól való félelem, hogy az, aki azt állítja, a
szexuális szorongatottság a művészi ábrázolás alapja, csakis a sátán
cimborája lehet?
Törött orral a bárd nem énekel (csupán az életéért rimánkodik)
A kiállítást megközelítőleg ötezren nézték meg, ami Temesvár
terjedelméhez és állítólagos jelentőségéhez képest majdhogynem a
semmivel egyenlő, ám ami a bevételt illeti, az intézmény megdöntötte
önnön rekordját, ezért köszöni szépen, jól van. Kritika kevés született,
építő jellegű önreflexió talán még a kötelezőnél is kevesebb, a gatyába
rázó figyelmeztetések pedig apróságokról szóltak. Közelről szánalmas,
távolról viszont megindító e kép. A kudarcot szinte senki sem érzékelte.
Sem kint, sem bent. Sem a múzeumon kívül, sem a múzeumon belül, így a
fenntartó, a megyei önkormányzat „szakemberei” sem. Márpedig a
közgyűjtemény első jelentősebb tárlatzárója utáni indító lépésként azt
kéne meghatározni, kinek és miért van szüksége az intézményre.
Az attitűddel, a feladathoz, feladatmegoldáshoz való viszonyulással
tehát súlyos, igen feltűnő s totális csődhöz vezető gondok vannak. A
fejlett, „civilizált” világban például a tervezők, ötletgazdák éppúgy
kultúrpincérek, mint a végrehajtók – terepen dolgoznak, nem pedig az
egyes intézmények folyosóin csicseregve kávézgatnak, ezért tudják,
mekkora erőbedobás szükséges egy-egy projekt sikeres végigviteléhez. Ők
két kezükkel hozzák létre álmaikat, ha kell, részt vesznek a gyártási
folyamatban, fúrnak-faragnak, fát hasítanak, és csak miután mindennel
készen vannak, ülnek le diskurálni, játszani, inni. Művészek, varázslók,
ezermesterek és gyermekek egy személyben, akik nyomot hagynak maguk
után, nem hulladékot. Olyanok, akiket idehaza munkamániásnak
csúfolnának, odaát viszont embernek neveznek.
Mostanság a legfőbb felvetések tehát: mi lesz az érdeklődőkkel, és
azokkal, akik érdeklődővé válhatnának? Ki vezeti, bátorítja, irányítja
majd őket és miként? Meddig marad még a palackban az évtizedeken át
terrorizált közszellem? Lesz-e reflektálás a globalizációra, a
kulturális és információs káoszra, a rasszizmusra, a fizikai, szellemi
nyomorra, a környezetszennyezésre?
A szerző további írásai
