kultúra
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Fábián Sándor

Tangenciák 3. - Robotos Imre, a Székely Jánost a legjelentékenyebbnek tartó, Arany Jánossal vigasztalódó

Mint lakáshivatali dolgozót, tolóablak mögött ülő hivatalnokot ismertem meg Robotos Imrét. Eredeti nevét sem tudtam igazán, bár Horváth Imre felesége, Margit asszony közölte velem, de nem memorizáltam. A Pengeváltás című Robotos-könyvből olvasom: a nagy magyar alföldön, Nyírmártonfalván született, Rubinstein Imreként.
Futólagos találkozásaink az 1960-as évek derekától kezdődtek. Utcán, főleg a Garasos híd környékén, a Fáklya napilap szerkesztőségi folyosóján, majd Horváth Imre lakásán jöttek létre azok a tangenciák, amelyek Robotos Imrével kapcsolatos benyomásaim leírásaira késztetnek. Magyarul: nem lettünk igazán barátok. Részben a korkülönbség miatt (1911-ben született), részben udvariasan, de határozottan visszahúzódó magatartása miatt. „Fél a kérdéseidtől!” – nevetett harsányan Horváth Margit, aki tudta – helyesebben szólva tudni vélte – Robotos Imre bátyám hangsúlyozottan erős baloldali botlásait… Igazság-szegmensek nyilván voltak Margit asszony véleményében. Maga Robotos Imre vallja be egy Gheorghe Gheorghiu-Dejzsel való kiábrándító találkozás után, amikor is a „főtitkár úgy viselkedett, mint egy járási csendőrkáplár”, hogy szégyenkezett: „korábbi cikkeimben milyen gigászi szellemnek mutattam be Őt!” (Pengeváltás, Literator Könyvkiadó, Nagyvárad, 1997, 177. oldal)
Nem tisztem az újságírói (ez esetben főszerkesztői) méltatásokat megítélni. Viszont e mondattöredékben is felismerhető a „hittem Őt” hiánya, csupán a szerkesztői mesterség „bemutattam” igéje jelenik meg. Az elmarasztalt pártfőtitkárt pedig reflexszerűen nagy Ő betűvel írja.
Imre bátyám – mert felajánlotta, hogy ily módon tegeződjünk – végül is mindig kommunista „emlők” tején élt. Még akkor is, amikor hosszú évekig (Előre-főszerkesztői rangjából rendre lefokozva) egyszerű lakáshivatali inspektor lett. Maga sem tagadta e tényt. Amikor 1968-ban nyugdíjba ment – „nyugdíjba küldtek”, pontosít fent említett könyvében – „krajcárral sem kapott kevesebbet”, mint amennyi az inspektori fizetése volt (207. oldal, Pengeváltás).
Becsülnöm kell őszinteségét.
– Tudod, Sándor, hogy az 1956-os októberi népfelkelést elítélő, a Román Munkáspárt KB-jához intézett alázatos hangvételű, hajbókoló marosvásárhelyi írói állásfoglalást kik írták alá? Sorolom: dr. Antalffy Endre, Gagyi László, Gálfalvi Zsolt, Hajdú Győző, Kemény János, Kovács György, Metz István, Molter Károly, Nagy Pál, Oláh Tibor, Sütő András, Szabó Lajos, Tomcsa Sándor, Tompa László… Ha észrevetted, a legjelentékenyebb marosvásárhelyi író, Székely János neve nincs az aláírók között! – mondotta egyszer, amikor a Körös jobb partján, valahol a Szacsvay-szobor körül összetalálkoztunk.
Aztán még Páskándi Gézát is dicsérte. Röviden elmesélte, hogy első verseskötetét (Piros madár) ő szerkesztette
– 1957-et írtak…A Páskándit megillető tiszteletdíj kipostázását a már letartóztatott költő nevére megtiltották. Nos, én meg elküldtem a szülei nevére!
Aki Székely Jánost szereti, aki Páskándi Gézát így becsüli, az rossz ember nem lehet, vontam le magamban a következtetést.
– Te szalontai születésű vagy – szólt hozzám egyszer, talán a Fáklya szerkesztőségének folyosóján. – Amikor a váradi lakáshivatal kistisztviselője lettem, vesztes helyzetemben legelőbb Az elveszett alkotmány, Arany János komikus eposza nyújtott megpihenést – fogalmazott pedánsan. – Arany egyik kedvenc költőm… Büszke lehetsz Nagyszalontára!
– Imre bátyám, én az arcod szederjes színéből valami szívbetegségre következtetek. Megengeded, hogy egyszer megvizsgáljalak? – kérdeztem tőle rokonszenvemet kifejezendő. (Lám, már én is „szertartásosan” fogalmazok, mint annak idején Robotos Imre…)
– Arcjellegem öröklött. Az egészségemmel semmi baj. Ám ha nagyon ragaszkodsz hozzá, majd egyszer – engedett végül, a jövőbe taszítva a „lelkes kisdoktor” ajánlatának reális elfogadását.
Nem tágítottam, kérésemet – lila arcszínét látva – többször megismételtem. Rejtett szívbetegségre gondoltam, oxigénhiányra, a nyaki verőerek szűkületére. Végül is kötélnek állt és megengedte, hogy Körös-parti, majdnem városközpontbeli lakásán megvizsgáljam. Lényeges, hogy 1968 után…
Szívbetegségnek, az agy oxigénellátási zavarának semmi jelét nem találtam. Imre bátyám elégedett mosollyal vette fel újra ingét és házikabátját, „én előre megmondtam!” kiszólással.
Akkor nem szólt a tényről: azért tudta olyan biztosan, hogy nincs szívbetegsége, mert – horribile dictu – szívbetegséggel nyugdíjazták! Három évvel a nyugdíjkorhatár előtt. A lakáshivatal elnökének közbenjárására, „pilával”… A kitalált hamis diagnózis éppen jó egészségét konfirmálta. Groteszk helyzet, a kor valósága – ezt ő maga jellemezte így.
Orvosi buzgóságommal tehát túllőttem a célon. Most gondolom végig: meglehet, hogy gyanakodott rám, amikor egyre halasztotta a rámenősen kért vizsgálatot. Vajon nem a betegnyugdíját akarom „megfúrni”? Azzal, hogy végül is engedett, elismerte, bízik bennem.
Betegségei (akkor) nem, de hibái voltak-e Robotos Imrének? A kérdést az a Bajor Andor teszi fel egy Igaz Szóban megjelent köszöntő írásban (Közös tragikomédiánk), akivel kölcsönösen jó barátnak tekintették egymást. „Voltak… hiszen sokfajta helyzetben, szomorú és bolondos szerepekben tevékenykedett… Ám minden szerepében szertartásos ünnepélyességgel őrizte emberségét.”
Magam, aki a Nagyváradon megismert Robotos Imréről szándékoztam írni, itt visszavonulok. A „mindenféle szerepek” megideologizálását másokra bízom. Színes téma. (Kibontásához ne feledtessék: Robotos Imre csodálta-irigyelte az oppozíciós-maliciózus szellemeket, így az Arany János fordította Arisztophanészt. Kérdés: 1956-ig miért nem követte őket?)


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok

Trafic.ro - clasamente si statistici pentru site-urile romanesti