Bogdán László
Tatjána (részletek a regényből)
18. Hajnali áhítat
Némán fekszenek egymás mellett, feldöntött tekebábuk, kezük összeér, nem
tudja, mikor alszik el, azt sem, hogy mennyit alhat, két órát, három
órát? Álmában mindenesetre egy metróállomás huzatos peronján várakozik,
de nem jön a szerelvény, az emberek idegesek, fázósan toporognak,
köhécselnek, trombitálva fújják ki az orrukat, tapsolni, majd dobogtatni
kezdenek, egyesek két ujjukat szájukba dugva éleseket füttyentenek,
majd az elszántabbak újságokat kezdenek meggyújtani, a lángok lobogó
fényében valószerűtlenül sápadtnak tűnik az arcuk, szemük vörösen
villog, mint filmekben a vámpíroké… Ekkor kezd félni, óvatosan néz szét,
merre menekülhetne, ha mégis rátámadnának, de nem látja a kijáratot, a
csarnok hatalmas, a homályba vész. Nem mozdul, ellenségesen figyeli
társait, akik látszólag ügyet sem vetnek rá, a lobogó újságok körül
toporognak. Nem, ő nem vesz részt semmiben, énekelni, dobogtatni sem
kezd el a többiekkel, de ez sem tölti el semmifajta elégtétellel, azt
sem sejti álmában, hogy hova a fenébe akar ilyen sürgősen elutazni, azt
sem, hogy hol van, a szerelvény mindenesetre nem jön, már egyre több
újság lobog, s a máglyák körül összefogózva táncolnak, torokhangon
kurjongatnak a társai, ő egyre jobban fél, vacogni is kezd, fogai
összeverődnek, idegesen kémlel körbe, de nem történik semmi. Lehet, hogy
ezen az állomáson nem is jár a metró? Egy fehér arcú lány áll meg
előtte, kihívóan riszálva magát fogja meg a kezét, érintése undorral
tölti el, mintha egy hüllő ért volna hozzá, fintorog, menekülni
szeretne, de már késő, egyre több lány gyűl köréje. Nevetnek, szemük
vörösen villog. Először egy vörös hajú nő kezdi rángatni, aztán egy
vékony fekete lány, menekülne, de már nem képes kiszabadulni
szorításukból. De aztán váratlanul dübörög be a szerelvény, nyílnak az
ajtók, a nők elengedik, és egymást is akadályozva kezdenek rohanni, a
férfiak is otthagyják a még lobogó újságmáglyákat, s egymást lökdösve
szállnak fel, zárulnak az ajtók, a metró rázkódva indul meg, és ő ott
marad egyedül a peronon a kilobbanó máglyák fényében. Valószerűtlennek
tűnik minden, aztán fölfedezi, hogy az egyik máglya mellett ott kuporog
az iménti vékony lány, fehér arca világít a kilobbanó fényben, amint
ránéz. „Gyere – mondja lassan, tagoltan –, nincs már idő. Gyere.”
Felemelkedik, és csapott vállal, mintha minden lépése külön
erőfeszítésbe kerülne, indul el a peron homályba vesző vége felé, s ő,
noha legszívesebben menekülni szeretne, tétován indul utána, háta mögött
ellobbannak a máglyák, a homály szobrai ugrásra kész állatokra
emlékeztetnek, érzi, előbb-utóbb rávetik magukat és szétmarcangolják, de
mégis engedelmesen követi a lányt, és akkor veszi észre a hatalmas
óriáspókokat, surrogva közelednek a betonon, megfordul, hogy meneküljön,
de megdöbbenve észleli, hogy már nincs hová, körülfogják a pókok, már
érzi a tapogató szívókorongok érintését a testén és felsikolt.
„Mi van veled? – hallja Tatjána ijedt hangját s tétován néz körül. Ott
fekszik az ágyban, a nő döbbenten hajol föléje. – Sikoltoztál – jegyzi
meg tűnődve – és dobáltad magad. Rosszat álmodtál? Mi van, kicsi medvém?
Mit álmodtál, meséld el.”
Tétován néz körül, künn pirkad.
„Gyere – ugrik fel. – Most kel fel a nap. Egész gyermekkoromban arról
álmodtam, hogy egyszer kifogok egy napfelkeltét a tengerparton, de soha
nem sikerült igazán… Igaz, most nem tengerparton vagyunk, hanem a
tengeren, de annál jobb lesz.”
Tatjána engedelmesen indul a fürdőbe, fogat mos, zuhanyozik, hívja őt
is, sietősen, kapkodva öltöznek, a nő az ajtóból még viszszafordul,
táskájába csúsztatja a grappás üveget s két doboz sört is. A
félhomályban szinte elveszve toporognak a fedélzeten, smaragdzölden
sustorognak a hullámok, akkorák, mint egy-egy ház. A korlát mellett
ülnek le a földre, kortyolgatják a sört, észreveszi, hogy valahol a
smaragd láthatárán feltűnik egy narancssárga csikk és biztatóan villog. Ő
már látott egyszer a Bajkál-tó partján napfelkeltét, a nap mint egy
nagy vörös korong emelkedett ki a tó fertőzött vizéből. Tatjána sóhajt.
Megismert ott egy öregasszonyt, aki fogyatkozó népe medveénekeit adta
elő nekik, dacosan, vonzón, felejthetetlenül. S a medve leszállott az
égből és a felkelő nap vörös fényében bánatosan lógatta a fejét. „De hát
mit keresel itt, édes nénékám? – kérdeztem tőle, a te néped, a manysik
az Ob körül élnek, nem? Mit keresel itt, a Bajkálnál? Szomorúan nézett
rám, mintha nem értette volna a szavaimat, sóhajtott. Nekem már nincs
senkim – emelkedett fel, s a vöröslő napkorong felé fordulva motyogott
valami sámánéneket az anyanyelvén. Nem értettem. Háta mögött
fölemelkedett a medve és a káprázatok közé veszett. Az öregasszony a nap
felé fordulva fejhangon kántált, később Moszkvában egy nagy könyvtárban
kikértem a vogul népköltészeti gyűjteményeket, s megdöbbentett ennek a
kis halász-vadász népnek a szép, látomásokban olyannyira gazdag
folklóranyaga.
A szerző további írásai
