Péter I. Zoltán
Nagyvárad köztéri szobrászatának története
Az alábbiakban a nagyváradi köztéri szobrászatnak csak azt a
részét ismertetjük, amelynek műalkotásai egykori élő személyiségek
alakját ábrázolják. E szempont alapján a nagyváradi köztéri szobrászat
jelenlegi ismereteink szerint 635 éves múltra tekint vissza.
Az első váradi köztéri szobrok a Kolozsvári testvérek, Márton és György
nevéhez fűződnek, akik 1370-ben Szent István, Szent Imre és Szent László
álló szobrait formázták meg bronzból. Ezeket egymás mellé állították
fel a várban. Szalárdi János szerint ezek oszlopokon álló statuák
voltak, amelyeket Futaki Demeter püspök (1345–1372) rendelt meg. A három
királyszobron „olaszos igazodás mutatkozott”, az új lovageszményeknek
megfelelően rövid páncélba öltözött vitézeket ábrázoltak, kiknek lábát
nem fedte köpeny.
Húsz évvel később, ugyanez a két szobrász Szent László aranyozott bronz
lovas szobrát készítette el, jobbjában szekercét tartva. Szamosközi
István az életnagyságú szobrot Antonius császárnak a római Capitolium
magaslatán levő szobrával hasonlította össze. A Zudar János püspök
(1383– 1395) megbízásából mintázott és öntött szobor felavatásán, 1390.
május 20-án Luxemburgi Zsigmond király, német-római császár és Mária
királyné is jelen volt. A lovas szobor is a várban kapott elhelyezést,
hogy pontosan hol, arról megoszlik az emlékezők véleménye. Nagy a
valószínűsége annak, hogy a háromhajós, gótikus székesegyház főbejárata
előtt állt. Balogh Jolán művészettörténész értékelése szerint a
testvérpár alkotása a klasszikus ókor óta az első szabad téren
felállított bronz lovas szobor, mely nemcsak vallásos eszménykép volt,
mint a Szent György, hanem a nagy uralkodó személyének a megjelenítése
is.
A szobrokat csak leírásokból ismerjük, mivel a törökök 1660-ban
elpusztították őket. A testvérpár prágai Szent György-szobra (1373)
ellenben máig megcsodálható – másolata Kolozsváron is –, így
következtetni lehet az egykori váradi nagyplasztikákra is. A Szent
György-szobor már túlmutat a gótikus stílusú szobrászat kötöttségein, a
reneszánsz előhírnökeként első kísérlet a természetben látott valóság
művészi érzékeltetésére. Balogh Jolán szerint: „Álló és lovas szobraik a
gótikus stílus kötöttségeiből kibontakozó valószerű felfogásukkal
jellegzetesen protoreneszánsz alkotások. Művészetüknek ez az úttörő
jellege emeli őket az egyetemes szobrászat irányt jelző nagy egyéniségei
közé.”
A Kolozsvári testvérek státuáin kívül ezekből az évszázadokból nincs
tudomásunk más köztéri szobrok létezéséről, bár a reformáció
térnyeréséig, 1557-ig létezhettek a szenteknek, elsősorban Szűz Máriának
szobrai a szabadban vagy a házak falán kialakított szoborfülkékben.
A Kolozsvári testvérek királyszobrainak elpusztultakor harminckét éves
török uralom kezdődött Váradon, amikor nem emeltek szobrokat a városban,
míg 1692-től, a vár visszafoglalása után a romos város újjáépítése vált
elsődleges feladattá.
Barokk szobrok Váradon
Csak a 18. század harmincas éveiben gondoltak ismét köztéri szobrok
felállítására. Az elsőt, egy homokkőből készült Mária-szobrot 1735-ben a
megye rendjei állították a vármegyeháza elé (az egykori Széchenyi, a
mai Traian téren). Ma már csak K. Nagy Sándor leírásából ismerhetjük,
mivel megkopott, és 1888-ban felcserélték egy bronszoborral.
A második kőszobrot a káptalan adományából a városalapító lovagkirály
tiszteletére emelték. Szent László kőszobrát 1738. június 27-én
állították fel a Kispiac (a későbbi Szent László, a mai Unirii tér)
mértani középpontjában. Nemigen lehettek megelégedve vele a váradiak,
ezért 1892-ben átköltöztették a papnevelde kertjébe. Az 1960-as években
jótékony kezek elásták a régi múzeum kertjébe, hogy megmentsék az
elpusztítástól. Csak 1999-ben ásatta ki Tempfli József megyés püspök,
hogy restaurálása után 2000. május 21-én a Varadinum ünnepségen
felállíttassa a székesegyház oldalbejárata mellé. Sajnálatos, hogy
váradi köztéri barokk szobrászatunknak ez az egyedül fennmaradt emléke a
szükségesnél alacsonyabb, ráadásul stílustalan talapzatra került, ami
hátrányosan befolyásolja térhatását.
A katolikus egyház vezetői felállításától kezdve Szent László kőszobra
helyett egy reprezentatív alkotást szerettek volna látni a város
főterén. Gróf Csáky Miklós püspök (1737–1747) egy lépcsős, magas
talapzatú márványszoborra gondolt. A tervet is elkészíttette, amelyet
1743-ban kapott kézhez, de ma már nem lehet tudni, mi okból, terve csak
kegyes szándék maradt. Egy évszázad múlva Lajcsák Ferenc püspök (1827–
1842) is szoborállítási tervet forgatott a fejében. Már tárgyalt is a
kiváló szobrászművésszel, Ferenczy Istvánnal egy vörösrézből vert lovas
szoborról. Ez is csak terv maradt, ugyanis a szobor árát az egyházmegyét
sújtó földrengés okozta pusztítások helyreállítására kellett fordítani.
A szerző további írásai
