Szőke Mária
A maszk mögötti ájulat. Mai fantasy utazással, poétával és szép (f)élniakarással
Határozottan valami különös, ízes és misztikus fantasy-regény ez,
verskötetnek álcázva. Mármint Lászlóffy Csaba A maszk mögötti ájulat
című verseskötete, melynek emberkutató mágiája igazi parnasszusi
fűszerként hatott rám. Mert ez a kötet szerintem egy élveboncolás. Annyi
eltéréssel a klasszikus élveboncolásoktól, hogy itt nem a test, de a
lélek, az emberi, urambocsá a költői lélek boncoltatik fel élve, a
mindennapok Isten- és emberkereső kristályszikéjével. Ahogy már az
indító versben, az Álom Perszepoliszrólban is eleve kiderül, a poéta
felfektette önmagát a líra boncasztalára és műt. Magamagát műti, s
frappáns narrátorként meghívja erre a nem mindennapi időutazásra az
olvasót is. „A hang kihűlt, a hús jajong / eső csap arcába (hamis /
érzéklet – összetart az is), / rándulva válaszol a comb.” Igen, ezen a
lélek-boncasztalon a vér él, a halálfélelem ellen legjobb orvosság a
szerelem, s az erotika misztériumából történelmi figurák gyönyörű
perverziójáról kap látomásokat a költő. A versekben képek élednek fel.
Kosztümös, akár hitelesnek is nevezhető, történelemből irodalomba
szökött alakok. Koronásak, meztelenek, trágárak és emberszagúak. Élni
jöttek a költő élveboncolására. A döbbenetesen naturalista, a
kendőzetlenséget is bátran vállaló versekben azonban egy dolog
vitathatatlan, a költő mindent elsöprő (f)élniakarása. És ebben a
félelemben, vagy ahogy elcsépelt módon használják az irodalomkritikusok,
„költői megmutatkozásban”, mindenen irgalom nélkül átfénylik az
istenkeresés sejtekbe zárt, szent kárhozata. A szerzetes zsolozsma című
versben valami rátalálás sorakozik a fantasy-alakok elé: „Isten a
mélység. Szakadékba visz / az ember útja, és vigasz, ha van / a hit
örvénylő fénye. Hasztalan”. Ám ez az isteni mélység Lászlóffy Csaba
verseiben egyértelműen felfelé zuhanás, ahol a költő legyőzi a
gravitációt és a sejthalált.
A szép kivitelezésű kötet a Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó
gondozásában jelent meg. Ábrahám Jakab illusztrációi, ha finoman
fogalmazunk, abszurdan erotikusak, ha nem fogalmazunk finoman,
egyértelműen vaginákat ábrázolnak, hiszen ebben a parnasszusi
fantasy-teremtésben az asszonyi öl szent szakadék, melyből teremtés,
történelem és vers lesz. S Lászlóffy Csaba versei valahogy csodaváró
versek. Kicsit olyan ő, mint az élvezetből horgászó rutinos
sporthorgász, aki ha kifog egy nagy halat, visszadobja, hiszen
megtanították halászni, nincs szüksége a véletlen szerencsére szoruló
hitetlenek kapzsiságára. Költőnk mindig csodaváró áhítattal meríti a
lírai szikét saját lelkébe. Ahogy ezt a Ragadozóra váró ihlet című
versében ki is mondja: „A költő áll. Viaszfehér. / Még sistereg a múlt
belül, / de szétfolyatva szó, s a vér / ablakon túlra menekül. / Ki se
kell nézned, héja csap / le életedre. Igazítsd / Indulatod ahhoz. E lap /
hazudik. Mondd az igazit.”
