Vendégségben Kőrösi Csoma Sándorral (Az élet vendége. Szemző Tibor filmje, 2006)
Szemző Tibor, a film rendezője a Transindex.ro-nak adott interjúban azt nyilatkozta, hogy nagy izgalommal várja a film erdélyi fogadtatását, tekintve, hogy az animációs filmrészletek székely népmesei motívumok alapján készültek. Feltételezem, arra kíváncsi, hogy hogyan rezonálnak bennünk ezek az olyan, mintha történetek (© Sz. T.), elég hitelesnek találjuk-e a megkésett legendákat.
Nos, a filmet – az olyan, mintha erdélyi város lenne – Nagyváradon néztük meg, a film producerének jelenlétében. A nézőközönségben valószínűleg számbeli fölényben voltak a székelyföldi származásúak, a tesztközönség kritériumai tehát adottak voltak; ettől függetlenül nem tudom, hogy más is osztozott-e ebben, de a bevezető mondatok azt a félelmet keltették, hogy itt a szokásos reprezentációs sémával lesz dolgunk, aminek a súlypontjait a vándor székely, a csoda- és királyvárásba merevedett háromszékiek, a virtus és fanyar humor kliséi jelölik ki.
Ehhez képest egészen mást kaptunk. Nemcsak hogy zavaró klisék nem lépnek működésbe, a film műfaji meghatároz(hat)atlansága is kibillenti a szokványos nézői-befogadói habitust: a dokumentarista jellegű filmetűdök és minimalista eszközökkel készült animációk váltakozása leginkább ráhagyatkozásra szólít. Kíséretre és sodródásra egy olyan történetben, amiben Kőrösi Csoma Sándor alakja akár ürügy is maradhatna arra, hogy látni, hallani, követni próbáljuk valakinek az útját, akiről eddig legfennebb azt gondoltuk, hogy termékeny módon ugyan, de eltévedt...
Korábban ugyanis nem tudtuk, hogy Csoma Sándor megérkezett. Sőt, azt sem tudtuk, hogy meg lehet érkezni úgy is, hogy közben úton maradunk. A történelem panoptikumából kioldott alak már nem a magyarság eredetének kutatójaként vagy a tibetológia megteremtőjének tiszteletre méltó pózaiban áll előttünk, hanem mint aki a vándorlás, keresés nyugtalanságát a vendég egyszerre mindentől eloldott és mindenhez mégis odatartozó jelenlétére váltja. Hogyan mutathatná meg ezt a film jobban, mint hogy – az animációs betéteket leszámítva – Csoma alakja tulajdonképpen nincs is jelen?
„A tündér otthonává teszi a hegyet, a sziklát, a fát, a lepke otthona a fűszál, a levél, a virág. Az ember pedig otthonává teszi az egész ég alatti világot. Bárhol lehet hát a lakása – válaszolta a Hold –, csakhogy ez pont olyan, mintha sehol sem lenne – tette hozzá.” Beköltözhet hát a legerősebb táncos legendájába, megmászhatja a Himaláját, ellátogathat a szerecsenek partjára vagy az arabus király pompás ligetébe – ott lesz a helye (talán kevésbé akkor, amikor némi didaktikus felhangot is kap a történet, mint az iparkodó földlakók közé való alászállásában). Másfelől a nagyrészt Indiában forgatott, realitás és álom között lebegő képek is azt az ígéretet hordozzák, hogy a világnak ezen a mélységek és magasságok által merészen tagolt részén lehet leginkább hazaérkezni az otthontalanságba.
Az átjárást a kétféle képi világ – az elmosódó tibeti tájak és az animált bábjátékszerű jelenetek – között nemigen biztosítja semmi, mintha a film folyamán fokozatosan sikerülne egymáshoz idomulnia és közös ritmusra találnia a két szálnak. Mindezért azonban bőségesen kárpótol a film másik nagy leleménye: a narráció, a különböző idegen nyelveken elmondott szövegek és zene tökéletes összhangja. A tibetiül, perzsául, angolul, németül, ógörög és még sok más nyelven megszólaló hangok nem érthetetlenségüknél fogva hatnak, hanem számomra legalábbis eddig hallatlan módon válnak zenévé, mintegy a természet hangjaihoz hasonlatossá.
Nem tudom, hogy ha születtek volna Csoma-legendák, akkor hasonlítottak volna-e Az élet vendégében elmeséltekre. De azt hiszem, hogy akkor járunk a legjobban ezzel a filmmel, ha elhisszük ezeket a meséket, s nézőből kicsit résztvevőkké válunk, hagyjuk magunkat elcsábítani a lámák tánca és a Himalája arca által, végezetül pedig meghallgatjuk az angol királynak szánt tanácsot: „...a tibeti könyvek szerint más dolgokon töprengeni, terveket szőni, iparkodni egyenesen bárgyúság. Figyeljen hát jól, hagyja múlni szépen az időt. Ne mutassa erősen magát, ne szabjon a múlásnak irányt. Az akarnokság megbosszulja magát. Figyelmeztette egykoron Csoma Sándor az angol királyt. Ő maga pedig ezután örökre becsukta könyveit. Attól fogva még gyakrabban és hosszabban fürkészte kolostora ablakából a Himalája arcát.”
Az idézetek forrása: www.csomafilm.hu/szovegkonyv.pdf
•