Vers és környéke 20. A szülőföld átrendezése
in: Homok a bőröndben, Kriterion Könyvkiadó, 1972
Nézd csak
ott
az a
varázstalan
kopottas
csúnya
táj
a galamb-piszkított torony körül
az ott
a szülőföld.
No persze
ha válogatni lehetett volna
Párizs
London
Róma
ugye
nos szóval ha választhattunk volna
és
akkor mondjuk ki
ott
az a
varázstalan
kopottas
csúnya
no igen
szóval akkor most jelenthetne valamit
akkor talán lenne értelme beszélnünk róla
hol születtünk
s akkor talán még
a nagy Arany Szülőföld Érmét is
megérdemeltük volna
a férfikorra.
Ha választottuk volna.
De így
ha életünk kerek érve
nem hull szülőföld melledre
csak úgy teng-peng apróságként
egy nagy szürke földi zsebben
de Párizsra
és Londonra
se Rómára
be nem váltható
s a szülőföld éppoly árva
s úgy áll a tájban
fiak nélkül
galamb-piszkította torony körül
egyformán születésünk után
és halálunk előtt
nos akkor csak annyit mondhatsz
ha kérdeznek
ott
az a
varázstalan
kopottas
csúnya
az ott a szülőföld
még akkor is
ha nem látszik rajta.
Volt egy olyan időszaka a romániai irodalomnak, amikor rengeteg verset írtak szülőföldjükhöz a költők. Mintha valami nagy ki-mit-tud verseny zajlott volna románul, magyarul és németül a különféle orgánumokban, amelyet „Ki szereti legjobban a szülőföldjét?” címmel hirdettek volna meg. Nem mintha a szülőföld elveszni látszott volna, s szólongatással kellett volna visszaperelnie kinek-kinek a sajátját. Nem, nem a szülőföld látszott elveszni, csupán a talaj a költők lába alól. A nyakra-főre tett hűségeskük, fogadalmak és vallomások jobbára olyanok tollából kerültek a közönség elé, akik legfőképpen saját pillanatnyi pozíciójukat igyekeztek megerősíteni, saját partfalukat próbálták védeni a beomlástól, nem a szülőföldét. A hűségtrombiták harsányan szóltak, a fenyők, a hegyek messze kimagaslottak e költeményekből, a költők rettenthetetlen bátorsággal fújták, kürtölték világgá, hogy ők ezt a földet szeretik a legjobban, bárki bármit is mond, ez a legszebb helye a világnak. Mondták, harsogták a költők, nagyjából egyformán, hiszen nagyjából egyformán nem láttak semmit az országon kívüli világból. Meglehet, mégis volt némi belbecsük ezeknek a költeményeknek, gondolhatom ezt már csak abból is, hogy az én ellen-szülőföld-versemet nem fogadták szívesen szülőhelyemen. Én éppen az eddigiek ellenkezőjét fogalmaztam meg – úgymond egyetlen – szülőföld-versemben: az olyan, amilyen, s addig, amíg nem lehet választani, nincsen mit mitizálni sem. A hangsúly természetesen azon volt, hogy ha a választás és különbségtevés lehetőségét kiiktatják az életünkből, akkor a minősítés nem több mint demagógia. Én nem tudtam volna demagóg verssel adózni szülőhelyemnek. Egy másik, évekkel később írt poéma-szerűségemben pedig azt írtam, hogy a szülőföld élménye olyan megdöbbentő, mint egy repülőgép-szerencsétlenség. No persze, itt tulajdonképpen már én is mitizáltam. Az én mítoszom arról szólt, hogy miképpen mentek tönkre emberi sorsok azon a helyen, miként kótyavetyélődhetnek el életek a legszentebb szülőföldön is, s ha ez így van, akkor szembenéznie e ténnyel kinek-kinek elkenhetetlen kötelessége. Nem volt nagy sikerem ezekkel a költeményekkel szülővárosomban. Előbbi versemben, a város egyik meghatározó szellemiségű irodalomszervezője szerint, „letyúkszarosszülőföldeztem” Nagyszalontát. A poémámból meg azt olvasta ki valaki, hogy abban tulajdonképpen feljelentettem az apját, amiért az ötvenes években a Szabad Európa Rádiót hallgatta. Egyszóval zokon vették mindkettőt. Meglehet, ezért nem hívtak meg soha felolvasóestre vagy könyvbemutatóra jó harminc esztendeje szülővárosomba. Némiképp restellem magam, hogy ezt most szóvá tettem.
•