Vers és környéke 38. Topogás innen is, onnan is
in: Hollywoodi temető, Zrínyi Könyvkiadó, 1999
Fehérre meszelt léckerítés mögött
egy perc alatt hullajtja el levelét
az aranyalmafa.
Az állomások peronjai lassan kiürülnek,
vonatra szállva messzire tűnnek
a balerinák.
A srácok visszakullognak rendre az iskolapadba.
A pálinkafőzde környékén
alkalmi munkára várva lézengenek
a kiöregedett bokszolók.
A veranda mélyén csöndesen méláznak
a nagy sütőtökök.
Favágógépek sivítását hallani
távoli udvarokból.
Kirakatokban tél mutogatja már gyémántjait.
Az e heti film utolsó képsora:
a száműzetésben élő forradalmár levelet ír
otthoni barátaihoz.
„Én a ti életetek nevében jöttem el
otthonról, ti az én életem nevében maradtatok
otthon. De csináljatok már valamit,
az isten szerelmére!”
A lépcsőházban topogás hallatszik.
Topogás hallatszik
innen is,
onnan is.
Majdhogynem teljes egészében egy november végi, nagyszalontai hazalátogatásom emlékeivel, adalékaival van teli ez a Csiki Lacinak ajánlott vers. Tulajdonképpen semmi nem indokolja, hogy éppen neki dedikáltam a szöveget, azon kívül, hogy meg akartam ajándékozni őt is egy költeménnyel. Talán csak a kisvárosi tabló, a vidékiség kissé fanyar képvilágú, párás megjelenítése köthető az ő esztétikai, eszmei világához, a vers azonban minden motívumában ennek az én hazalátogatásomnak az emlékképeiből rakódik össze. András-nap előtt voltunk. Régi iskolatársam, egykori jó barátom, maga is András, éppen akkor főzte a pálinkáját, így kerültünk este a majdhogynem városszéli pálinkafőzde környékére, s az ott összegyűlt embereket látva megdöbbentem, hogy én ezt az otthoni világot mennyire nem ismertem, ismerem. No persze, hát tizenhat évesen elkerültem a szülői háztól, s azt, hogy az én korosztályom, nem a négy-öt barátom, hanem az egész egykori helyi kisközösségem élete miként épült fel vagy roncsolódott szét az eltelt évtizedek során, azt ott, azon az estén, abban a városszéli pálinkafőzdében éreztem meg. Az én háború alatt született és otthon maradt, magát otthon megvalósító, a szocializmus legrosszabb korszakát átélő, de ebben végül is csak a saját pálinkafőzésig eljutó korosztályom olyannyira vegyes közege, a tény, hogy ebből nincs kiút, illetve hogy van, hiszen akkor én már útban voltam „kifelé”, nos, mindennek a kissé zavarodott összegződése „olvastatta” be velem az elment forradalmár figyelmeztetését otthoni barátainak. Amely természetesen nem egy valós „heti filmből”, csak az én tudatom mozijából került elő. Az elment „forradalmár”, az elmentek életével példálózva kapcsolódik vissza a vers Csiki Lacihoz, akinek segítségét kérvén – régi barátaink közül – elsőként mondtuk el pesti lakásán, hogy mi is ki akarunk telepedni. S aki egy pillanatnyi gondolkodás után azonnal papírt, ceruzát ragadott elő, mondván: „Nos, akkor írjuk…!”
•