Vers és környéke 3. A liszt világ
in: Angyalszőr, Littera Nova Kiadó, 2004
Házunkkal szemben a Pityegő-malom,
S a reszketőfényű nyárfasor.
A liszt szitál gyermekkoromra,
S én kéklek, villámlok legalól.
Fújom a lisztet, nagy pofával,
Fúvom az égbe, fúvom a mennybe,
Ahogy csak a szívem bírja,
Fúvom a lisztet szét az egekbe,
Nem e világ kell, nem kenyérvilág,
Zsákos gazdák meg ne lássák
Mit rejtek s mint rejtekezem
Távolabb s távolabb egyre,
A liszt-világon átosonva,
Messzelátót szorítva szívemre.
Furcsa füttyögető hangot adott ki, a nép elnevezte Pityegő-malomnak, órákat tudtam ülni az ablakunkban, bámultam a malom előtti teret, a hatalmas nyárfák sorát a kerítés mentén, az enyhe lejtővel kezdődő Kölesér utcát, nem tudom, honnan is került a házba az a gyönyörű, gyöngyházfényű, csontberakásos kis színházi látcső, amit időnként kiloptam a finom női íróasztalka fiókjából, kiloptam, mert hogy olyan tárgy volt, aminek forgatgatása nyilvánvalóan haszontalanságra utalt, itt, ahol a saroktól kezdődően mindenki megbecsült mesterember volt, a Tenkei utcának ezt a részét akár a mesteremberek utcájának is lehetett volna nevezni, Hotya bácsi, a patkolókovács, Tóth Józsi bácsi, a hentes-mészáros, Szabó bácsi, a kerékgyártó, édesapám, egykori kovács nagyapám géplakatos fia, Havran Jani bácsi, a kötélverő, szemben Varga bácsi, a cipészmester, s még ott volt a borbélyműhely, a kocsma, az Ungor-házban a szikvizesek, a Bondár-féle házban az olajmalom, a túloldalon a kis vegyesbolt, mellette a pékség, minden, minden ott volt körülöttünk, amire embernek életében szüksége lehet, jobb és bal felé tőlünk, csak álmodó kovácsot, álmodó hentest, álmodó kerékgyártót, álmodó cipészt, álmodó borbélyt, álmodó molnárt, álmodó péket nem láttam én abban az utcában, az álomtalan emberek utcájának is nevezhették volna tehát a mi utcánkat, ezt súgta meg nekem az a gyöngyházfényű kis messzelátó, és hát sajnos, azt ma már jól tudom, nem mondott igazat, hazudott a kis látcső, az utat, amit beláthattam általa, végigjártam, az álmot, amit megláthattam általa, végigálmodtam, az életet, amelyet segítségével ki akartam sikeríteni magamnak, kisikerítettem, és hát bizony-bizony, utam végeztével hová is jutottam, hát oda, az álomtalan emberek utcájába, s hiába teszek tűvé minden fiókos szekrényt, minden íróasztalfiókot, azt az egyszeri messzelátót meg nem találhatom már sehol, talán majd egyszer ott, túl a Pityegő-malmon, túl az Óperencián…
•