A falu és a közösség ereje: mit gondolunk a faluról, és miért gondoljuk azt?
A falu kérdése talán városba telepedése óta érdekli az emberiséget. A városban élő ember már a görögök és rómaiak óta néha a romlatlanság, a tisztaság, az idill és a pásztori romantika helyeként, a hagyomány világaként gondol a vidékre, falura, néha meg ennek épp ellentéteként festi meg a falut: a falu az elmaradottság, a betegségek, a barbarizmus, a tanulatlanság megtestesítője. A két nézetben van néhány közös vonás: mindkettő a város ellentétét látja a faluban (következésképp a városi társadalom megítélése is ambivalens, de ez nem tartozik ennek az írásnak a témájához), ugyanakkor egy régi, letűnt világgal azonosítja a falut, és végül mindkettő értékszemlélettel közelít a faluhoz. Rövid írásomban ennek az értékszemléletnek néhány mozzanatát mutatom be. Kitérek a régi közösségekre figyelő tudományos érdeklődés kialakulására és fejlődésére – különös figyelmet szentelve saját házam tájának, a néprajztudománynak –, illetve ennek a tudományos beszédmódban, de a köznyelvben is tapasztalható hatásait mutatom be. A köznyelv kapcsán néhány gondolat erejéig a falusi emberek közösséggel kapcsolatos nézeteit is bevonom az elemzésbe, ezzel is hangsúlyozva a közösségről való gondolkodásban és beszédmódban tapasztalható kettősséget.
A régi világ varázsa és a társadalomtudományok1
A társadalomtudományokat mindig is foglalkoztatta, hogy az egyes embereket a kapcsolatoknak milyen szövedéke köti össze, a különböző kapcsolatformák nyomán létrejövő közösségek hogyan írhatók le, és milyen fejlődési pályákat járnak be, valamint ha változnak ezek a közösségek, milyen irányúak ezek a változások. Az emberi kapcsolatokra való tudományos figyelés nem volt független maguknak a tudományterületeknek a 18. századi kialakulásától, amikor a politikai gazdaságtanból önállósuló szociológia megválaszolni remélte a társadalmat és azon belül a hatalmat foglalkoztató kérdést, hogy van-e társadalmi rend, és az miként állítható helyre. A feltörekvő rétegek ugyanis egyre inkább veszélyeztették a társadalmi struktúrát, ezért a hatalomnak és az azt kiszolgáló társadalomtudományoknak épp arra kellett választ keresniük, hogy miként tehető a kapcsolatok szövedéke sűrűbbé, következésképp a társadalmi rend szilárdabbá.
A válaszkeresésben leginkább akkor volt tapasztalható nagy előrelendülés, amikor a modern kor kezdetén az addig ismert és működő közösségek felbomlottak, és helyüket teljesen más jellegű szerveződési formák vették át, amelyek riadalommal töltötték el a társadalom egészét, és leginkább a hatalom képviselőit, akik úgy érezték, a tömegek közösségek hiányában irányíthatatlanokká válnak. Elméletek egész sora született, amelyek épp arra voltak hivatottak, hogy ezeket a folyamatokat megragadják, és így körvonalazódtak a fogalmakat szembeállító nézetek, miszerint a haladás iránya a régi közösségek felől az újak felé mutat.
Noha a problémák felismerése és az elméletek megalkotása időszakában a pozitív pólus egyértelműen a hagyományos társadalom erkölcsi rendje volt, a modernizáció elmélete egyre inkább átírta ezt a viszonyt, és a modern társadalmakat tekintette követendő mintának, ahol az emberek nem préselődnek be öröklött pozícióikba, hanem érdemeiknek megfelelően szerzik meg azokat.
Anglia mint az egyik legfejlettebb ország mind a folyamatok lezajlása, mind az azokra való reflexió szempontjából élen járt, hisz az individualizmus korai jelentkezése következtében az a családi szerkezet, amely a társadalom alapját jelentette volna, igen hamar felbomlott, és a család és a hagyományos közösségek kontrolljától megszabadult tömegek jelentek meg. Az individualizáció előtti közösségi kontroll nagy vonalakban a következőképp írható le: a feudális társadalomszerkezet alapja a személyi függés – és nem csak Angliában –, és ez olyan többszintű ellenőrzést tett lehetővé, amely során az öröklött státusok biztosították nemcsak a szerepeknek, hanem a szerepekkel együtt járó normáknak, a társadalmi rendnek a továbbadását is. Ebben az ellenőrzési folyamatban igen nagy szerepe volt a családnak, ahol egyrészről a generációs, másrészről a nemi szerepek jelölték ki az egyes egyének helyét a különböző közösségekben. A generációs és nemi skála metszéspontjában pedig az apa állt, aminek a társadalmasított képe a jó nemesúrban jelenik meg, aki egyszerre atyja és – legalábbis rangban – a legidősebb képviselője a közösségnek. Ám kérdés az, hogy mi történik akkor, ha az egyes egyének már nem integrálódnak olyan közösségekbe, amelyek közvetlenül ellenőrizni tudnák tevékenységüket, vagy ha az adott közösség olyan ellenőrzési formákat éltet, amelyek az állam érdekeivel ellentétes elveket forgalmaznak. Itt tehát valójában két, egymástól nem független folyamatról beszélhetünk.
•