Kós Károly az elismerések tükrében
„Budapest nagy lapjai felfedeztek engem, a fiatal kezdőt – emlékezik vissza indulására Kós Károly 1956 tavaszán, a kolozsvári Bolyai-egyetemen tartott előadásában –, de nem mint építészt, aki voltam, nem is mint grafikust, aki lehettem volna, hanem mint a népi hagyományokra építő új írótehetséget, aki nem voltam, és nem is szándékoztam az lenni. Bevallom, hogy akkor az építész bennem nagyon elszégyellte magát, és megfogadta, hogy szépirodalmat többet nem ír. Nem vállalta, visszautasította az írói dicsőséget.”
Az Atila királról ének című költemény „sikerét” idézte föl, ezt az írva rajzolt és rajzolva írt könyvecskét, székely balladaátdolgozást, melyet minden irodalmi ambíció nélkül, mintegy időtöltésből vetett papírra a maga és környezete kedvtelésére. Ennek kapcsán csupán annyi az építészi (vagy inkább grafikusi) érdem, hogy nem irodalmi lapban, hanem a Magyar Iparművészet mellékleteként jelent meg 1909-ben.
Hogy miért „szégyellte el magát” Kós Károlyban az építész a szépírónak járó elismeréseket olvasván? (A Budapesti Hírlap 1909. november 18-i és az Újság december 7-i számában megjelent cikkekről van szó.)
Az épp nősülés előtt álló ifjú építészmérnök budapesti írók asztaltársaságához tartozott, s valószínűleg körükben már akkor is több szó esett a pennás emberek anyagi gondjairól, de nem kétséges, hogy a polgári élet általa értelmezett (és később szépírói munkáiban meg is örökített) biztonságát csak a megszerzett „szakma” gyakorlásával képzelte el. Nem utolsó szempont az sem, hogy az építészet mint művészet azokban az években már „tetőn volt” (magasabbra csak Kós és köre vihette) –, míg az irodalom... Persze a Nyugat jó egy éve már stílust és írói látásmódot formál, Ady és Móricz jelenvalósága a magyar írásbeliség talán legsokrétűbb korszakát határozzák meg, de még a „csúcs”, a kiteljesedés várat magára.
Nos, Kósnak Budapesten ekkor már önálló építészeti irodája van, teljesítette már az első megbízatásokat is. Barátjával, Zrumeczky Dezsővel elkészítették az óbudai református parókia és imaház tervét, s nemsokára a fővárosi állatkert építészeti gondjainak megoldása következik.
Nyáron épít, télen ír. Akár a zsoltármásolók, akár a szőlészetből élő hajdani kolozsvári nyomdászok. Aztán nyár és tél egymásba fonódik: épül Sztána, emelkedik a zebegényi templom, megszületik a sepsiszentgyörgyi Székely Múzeum tervrajza – és íródik a Varjúnemzetség, a Budai Nagy Antal, majd a befejezetlen Kolozsvári testvérek...
És az elismeréseket sem lehet már szétválasztani: amikor a Kemény Zsigmond Társaság ülésén Marosvásárhelyen Kós megtartja székfoglaló beszédét az új építészeti stílusról, a „praeraffaelita népi gótikáról”, a hallgatóság arra kéri, immáron az írót: szavalná, adná elő nekik az éneket Atila királról.
És egymás után érkeznek hozzá a látogató barátok: Móricz Zsigmond az első háború előtt keresi föl a gyarapodó Kós családot Sztánán, Zrumeczky Dezső építész kíséretében. A trianoni összeomlást követően – amidőn Kós Erdélyt választja – vendége Kemény János, Kuncz Aladár, Hunyady Sándor.
Aztán jönnek az elismerések, a dicsőség, amit egykoron „visszautasított”. Amikor 1938 januárjában neki ítélik a háromezer pengős Baumgarten-díjat, a Budai Nagy Antal drámával lényegében már búcsút is vett a szépliteratúrától. Ezt követően csak az erdélyi magyar könyvkiadás megszervezése és egy hatalmas kolozsvári témájú regény elkészítése maradt még hátra, valamint az a gond, hogy miként is lehetne egy eltaposott kétmilliós kisebbséget megtartani a nemzeti kultúra vonzásában.
A 80. életévéhez közeledő írót, aki az építészet és szocializmus összeházasításának a lehetetlenségéről meggyőződhetett a kolozsvári mezőgazdasági egyetem professzoraként, Sütő András levélben próbálja fölrázni: írói elképzeléseiről faggatja. Ámde a beígért regény, a Kolozsvári testvérek a mindent megfojtó diktatúra időszakában csak egy verhetetlen erdélyi nagyság utolsó önámítása lehetett. Pedig a sors még megadta neki a keveseknek dukáló aggastyánkort is. És az élet eme szakaszában az ember inkább visszanéz, és összegez. Vannak, akiknek módosítással-retusálással telik el a memoárírásra szánt, hetven feletti alkonyidő. Kós Károlynak nem volt szüksége a magyarázgatásra, önmaga mentegetésére. Nem így sok, vele szemben álló kollégájának.
Megérte az 1970-es évek elején megejtett második erdélyi rehabilitálását, amikor is, ha tetszett a hevenyészett esztétáknak, irodalompolitizálóknak, ha nem, meg kellett adniuk Kósnak az „országépítő” jelzőt, a vele járó kulturális érdemrendekkel (persze: bukarestiekkel) együtt.
A magyarság e nagy öregjének az elismerések is fájtak. Megsajogtatták lelkét, mert nem olyan irányból érkeztek, mint amilyenre ő számított. De legfőképpen amiatt, mert eközben a magyar kultúrától teljesen idegen eszme- és magatartásrendszer rombolásait látta és tapasztalta az elszakított területeken. (Nem véletlen, hogy évekkel halála után ismét irredentának, románfalónak, horthysta pribéknek bélyegzik a bukaresti lapok.)
•