Vers és környéke 4. Illyés Kinga szaval
in: Az átvilágított földgömb, Kriterion Könyvkiadó, 1975
a nyelv iskolájának udvarán
a
legbiztonságosabb anyaföldön
lélegzetvisszafojtva
szívdobogva
fenn
fenn
az
egyetlen szál kifeszített drótkötél vékony szálán
vajon mihez kötötték két végét a huzalnak
a magasban
hogy ennyire feszül
s mégis
ennyire rugalmas
mintha csak úgy a semmibe lenne odafeszítve
huzal
húr
ideg
jaj leesik
jaj
csend
csend
csak a szív
csak a gondolat
csak a szem
szó egyetlenegy sem
visszafojtva
szívdobogva
leesik
jaj
leesünk
mert
mintha mi is ott
fenn
fenn
fenn
a valahova kifeszített drótkötél vékony szálán ülnénk
székeinken
a magasban
egy véletlen
egy vétés
ne szólj
hallgass
csend
alattunk
fölöttünk
csak az alánk feszülő kötél a magasban
az
igazság egyetlen járható útja
Telefonált Budaörsről egy ismeretlen fiatal tanárember. Emlékkönyvet szeretne összeállítani Illyés Kinga halála közelgő évfordulójára, s arra kért, engedjem meg, hogy Kingának dedikált versem beszerkeszthessék a kiadványba. Megjelenését Húsvétra tervezik, vélem, hogy a megemlékezés gesztusát a feltámadás gondolatához pászíthassák. Mármint azzal a rendhagyó értelmezéssel: itt az ideje, hogy az Illyés Kinga emlékét őrizők feltámadjanak. Kihallottam ezt a parancsot a fiatalember mentegetőzéséből is, amikor kezdeményezéséről faggató kérdéseimre azt válaszolta: bizonyára ezt nála szakavatottabbnak kellene elvégeznie, ám ha eddig nem történt semmi, úgy gondolja, ő most magánemberként belevág. Több mint harminc éve írtam a verset, mely az Átvilágított földgömb című könyvem záró darabja lett. Nem dedikált vers ez, nem megszólítani akartam Illyés Kingát, hanem a világba kiáltani. S nem az én véleményemet róla, hanem az ő véleményét rólunk. Döbbenetes versműsoraival nem azt erősíttette fel bennem, amit az erdélyi költők megírtak, hanem amit megírni akartak. Csak színpadról ismertem még akkoriban, nem is éreztem jogot ahhoz, hogy egy dedikáció erejéig is, de személyében megszólíthassam. Ahhoz túlontúl a mindannyiunké volt már akkor. Így lett hát a vers címe ő maga: „Illyés Kinga szaval”. Gyermekkorom egyik képi élményét elevenítettem fel ahhoz, hogy versmondásának hatását érzékeltetni tudjam: tíz-tizenegy éves elemista lehettem, amikor a szalontai Nagyiskola udvarán remegő szívvel lestük kis székeinkről, amint magasan, a fejünk fölött, a két emeleti ablak közt húzódó drótkötélen, a mienkkel teljesen azonos kicsi széken, ül és hintázik a vándorkötéltáncos. A református templomtorony árnyékában amolyan istenkísértésnek is tűnt ez a produkció – s hatalmas árnyékok tövében végezte előadó-művészeti munkáját Illyés Kinga is. Munkáját írtam, mert bármennyire is kidolgozott és átgondolt volt minden előadásának minden mozzanata, az odaillőség miatt olyannyira eszköztelennek tűnt, hogy produkcióként említeni súlyos becsmérlés lenne. Később többször is alkalmam volt hallgatni őt, beszélni vele. Mindannyiszor ugyanannyira megbabonázva ültem mellette vagy előtte a széken, mintha az a szék még mindig a nagyiskolai udvar kisszéke lenne.
•