Madrigál a sötétülő nyárban
Mit ér, mit ér végezned tisztán?
(Füst Milán)
Biztos célba – mondtam volt egykor (mindig),
a vadság, a sors elé; csak jámbor, együgyű
ábrázattal a vágóhídra nem, soha! És jó
csillagzat alatt csattogott nyakcsigolyám.
Biztos cél? – ha üszkös, ami sudárnak született(?) –
A könnyű, lengő szomorúság pózát kerülve, hogyha
elfordítom rólatok szemem, a ház kiált, üvölt majd,
szívszakítón, tudom. (Mikor már csak egy napot
csensz magadnak – na és, mit érsz vele? A lét
nem szabályos kerek valami; a bénító, nehéz
szürkület mögött ne keresd a hiányzó körszeletet.)
Nem részegítő a halál, legfeljebb hűtlen,
hazátlan s a legkopottabb szépséget is rettegi.
Még ezt a színültig töltött pohár muroklevet
– tudd meg, te drága kéz: vörösbor íze van.
Szívem mindvégig szomjúhoztatott,
de nem mulasztottam el az életet.
P. s.
Amit nem ismerhettem meg!… (Bűnt, erényt
bírtam, évszázados csomagolásban, s a fényt.)
Nem untam soha dohszagút vagy keserűt.
Nem éreztem, csak vittem a terűt.
2005. június 8.
•