vers
Háló
E göcsörtös ágakat nézem este,
reggel. Gyökereket kövekbe vájtan.
Így alszom el – az álom végtelenje
mikor magába szánt –, hogy újra láttam!
S így ébredek: hangjukra felneszelve.
Sírnak ők is, mint kiket meggyaláztak.
Hálónk falán még hányszor tévedek
a képre? Ez feszít. Mert élni kell!
•