Véletlenek márpedig nincsenek
„Jokaszté: Mit féljen az, kit a véletlen sors vezet, / De a jövőben nem lát semmit biztosan? / Legjobb vaktában élni, amint csak lehet.”
(Szophoklész: Ödipusz király)
Paul Auster 2004-ben megjelent regénye, Az orákulum éjszakája ismét szövevényes, bizarr egybeesések kísérteties labirintusába vezeti az olvasót. A történet újabb történetek borgesi sorozatára bomlik, metafikciós elemekkel tűzdelve, kísérteties hasonlóságot mutatva valóság és fikció között.
A főhős, Sidney Orr súlyos balesetéből lábadozik, mikor egy újonnan nyílt kínai írószerboltban, a Papírpalotában rátalál egy kék jegyzetfüzetre, mely kirángatja napi rutinjának egyhangúságából. A mágikus kék jegyzetfüzet azonban kétélű kard: viszszaadja életkedvét, tehetségét az íráshoz, ugyanakkor el is szakítja a valóságtól. Az író eggyé válik saját fikciós világával, szinte „beszippantódik” az írás folyamatába, vagyis John Barth-i fordulattal megszűnik létezni az általunk ismert valóságban és maga is egy fikció szereplőjévé válik. Erre utalhat, hogy Orr többször is eltűnik írás közben, nem veszi észre, mikor csöng a telefon, és a felesége, Grace sem látja őt, miközben ír. Mint John Barth karaktere, Amrose, Sidney is közel jut ahhoz, hogy felfedezze, ő csak egy szereplő barátjának, a szintén író John Trause-nak a fikciójában (például mikor felfedezi közös író barátjuknak, John Trause-nak az asztalán ugyanazt a kék portugál jegyzetfüzetet, vagy mikor rádöbben Grace és John múltbéli viszonyára).
Tipikusan austeri fogás, hogy a narrátor elkezdi írni saját történetét, mely Dashiel Hammet A máltai sólyomjában található Flitcraft-epizódra hajaz. Főhőse Nick Bowen, aki csodával határos módon megmenekül egy balesettől: egy lezuhanó vízköpő ugyanis majdnem agyonüti. Az esemény hatására egész addigi életét átértékeli, s úgy dönt: a véletlenre bízza sorsának további alakulását. A görög mitológia szerint is nagyon fontos a véletlen, a sors szerepe az ember életében, s hogy lehetőség szerint a jószerencse mindig az ember mellé álljon. A szerencsés véletlenek istennője, Tükhé ezt hivatott biztosítani, s minő „véletlen”, hogy Jacques Lacan szintén tuché-nak nevezi a traumatikus találkozást*. A véletlen olyan esemény, mely meglepetésszerűen éri el a szubjektumot, megbontja mesterségesen felépített illúzióvilágát és a Valóssal szembesíti. Ez a traumatikus találkozás aztán kihatással van egész életére, így minden, ami ezután bekövetkezik a szubjektum életében, nem más, mint ennek a traumatikus találkozásnak a folyománya. Az, hogy Az orákulum éjszakájában egy vízköpő lezuhan éppen a főhős orra előtt, vagy hogy Sidney Orr mindig rátalál a Papírpalotára, arra utalhat, hogy a véletlen most elsodorja egyik vagy másik irányba a szubjektumot. Lacan a játékelmélet szabályát értelmezve ezt lehetetlennek tartja, hiszen sorsunk különböző alakulási formái már eleve belénk vannak kódolva, nem pedig a véletlen folyományai. A lezuhanó vízköpő jelenete arra mutathat, hogy a főszereplő életében olyan kedvező vagy kedvezőtlen fordulat áll be, amelyet a véletlennek eme mozzanata indít el. Csakhogy a mozzanat már előbb megvolt a főhős életében: hiszen Nick Bowen, Sidney Orr karaktere már előbb ráébred, hogy házassága kudarcba fulladt és valamiféle változáson töpreng, még mielőtt a vízköpő centikre suhanna el a fejétől. Az lett volna a véletlen, vagyis a tuché, ha a vízköpő eltalálja, egy traumatikus esemény, ami aztán (feltéve, ha Nick életben marad) befolyásolta volna egész életét. A lezuhanó vízköpőnek az a lényege, hogy nincs lényege, logikája: nem szabályszerű, hogy a szubjektum életében jó vagy rossz változás áll be. Hasonlóképpen a félresikerült jövőt is jelképezheti, hiszen Bowen egy zárt szobában ragad, ahonnan nincs kiút, s így Bowen története is megfeneklik, Sidney Orr írói ihlete ezen a ponton megtorpan.
„Az ember halála a véletlen függvénye – így fogalmazza meg Hammet – és élete a vakszerencse játékszere...”**, ezért a szubjektumnak összhangba kell kerülni új életszemléletével. Hogy Flitcraft, illetve Bowen következésképpen találomra változtat életén (csakúgy mint Orr, aki véletlenszerűen írja fikcióját), a jokasztéi kellemességi princípiumra utal. Schopenhauer szerint a bennünk élő Jokaszté azt akarja, hogy az ember mindig válassza a könynyebbik megoldást, hagyja magát a véletlentől vezérelni, s ami kellemetlen, azt felejtse el vagy – freudi terminológiával élve – fojtsa el. A halál tagadása, az ettől való félelem tehát a mozgatórugója Flitcraft, Bowen és Orr döntéseinek, új életszemléletüknek.
Természetesen feltevődik a kérdés: ki is az orákulum ebben a történetben? Egyáltalán mi az orákulum természete és milyen erőket birtokol? A Flitcraft-sztori ebből a szempontból szintén kulcsfontosságú, hiszen arról az emberről szól, akinek meg kellett volna halnia, mégis él, s maga a történet jelölővé, a jövő tesztjévé válik. Célja metaforikus: a jövőbeli történés megtapasztalása tulajdonképpen az esemény értelmezése, olyan értelmezés, ami a jelent befolyásolja. Sidney Orr lehetne az orákulum a történetben, hiszen „megjósolja”, azaz kikövetkezteti feleségének, Grace-nek és szintén író barátjának múltbéli viszonyát. A múlttal való kommunikáció tipikusan orákulumi tevékenység: a jövő perspektíváját csakis egy múltbéli pillanat kontextusából lehet megjósolni. Mondhatjuk azt is, hogy a jövő a múltban elrendeltetett. Sidney Orr tehát nem szó szoros értelemben vett orákulum, hiszen nem látja, nem is láthatja előre a jövőt, csupán múltbéli tapasztalataira építkezik.
Az orákulum tevékenységére jellemző álomszerű, hipnotikus állapot jellemzi az egész narrációt, különös hasonlóságokat mutatva Kubrick Tágra zárt szemek című filmjével. Sidney Orr emlékei a Kék Csapatról idézik azt a titkos társaságot Kubrick filmjéből, melynek Bill (Tom Cruise) szeretne a tagja lenni, de kiűzetik. Sidney feleségének, Grace-nek a profetikus álma egy nagy házról és egy zárt szobáról, ahol férjével szeretkezik, megegyezik a Kubrick-film másik főszereplőjének, Alice-nek az álmával (Nicole Kidman), valamint férjének, Sidneynek a fiktív történetével Nick Bowenről, aki egy zárt szobában ragad. Úgy tűnik, hogy a New York Trilógia óta Auster képtelen elszakadni a zárt szobák csábításától, hiszen Sidney Orr is egy tipikusan austeri útkereső hős, aki nemcsak saját életében keresi a kiutat problémáiból, hanem keresi Ariadné fonalát, mely kivezetné az általa írt fikció labirintusából is. Mivel a történet tulajdonképpen Sidney Orr felépüléséről szól, feltevődik a kérdés, hogy szellemi felépülése sikerrel jár-e az önreflexív írás folyamata által, ura lesz-e saját életének és fikciójának.
* Jacques Lacan: The Four Fundamental Concepts of Psycho-analysis. London: Vintage. 1998. 55.
** Paul Auster: Az orákulum éjszakája. [Ford. Pék Zoltán] Budapest: Európa Könyvkiadó. 2004. 70.
•