Vers és környéke 32. Az autóversenyző
in: Homok a bőröndben, Kriterion Könyvkiadó, 1972
Ölbe ejtett kezekkel nézem
töprengéseim közepette
mint robban elém
a homokóra sárga szívéből az a másik délután
mint robban ilyenkor mindig elém
az a délután
mikor az autóversenyzővel találkoztam
egy idegen főváros teraszán –
vérpiros sportkocsival érkezett
Milánóból
és elmesélte
milyen volt a legutóbbi verseny
százhúsz kilométeres sebességgel
hajtottak egy teljes napon át.
A jö
vő? – no ne marháskodj öregem
mondta hétköznapi hangon
a jövő egy nagy semmi egy lomtár
akinek célja nem lehet
annak csak sorsa van már –
százhúsz kilométer
végkimerülés
egy életen át.
Azóta itt ül
a homokóra sárga szívében
különben alföldön született
csuklója körül ezüstlánc fityegett
a nyárfákra már nem emlékezett
azóta itt ül
a homokóra sárga szívében
szédítő sebesen
ül töprengéseimben
áthullni rajta nem lehet
megkerülni őt nem lehet
ül a rettenetes motorzúgásban
s tűnődve várja szívemet.
Az autóversenyző Kósa Ferenc filmrendező barátja volt. No persze, a történet azért ennél bonyolultabb… Gyermekkoromból a mozizáshoz kapcsolódó első élményem egy Nagyszalonta környéki tanyához kötődik: édesanyám egy nyári szezonra ott kapott valami könyvelői munkát, így vele töltöttem az iskolai szünetet az egykori uradalmi tanyán berendezkedett kollektív gazdaságban. Egy este összegyűjtötték az embereket a raktárépületnél, mondván, hogy filmvetítés lesz, majd a vándormozis az épület meszelt falára levetítette a Mitrea Cocor című filmet, a román parasztság életének felszabadulás utáni nagy filmeposzát. Akkor érzékeltem először az igazi szegénységet életemben. De nem a filmvásznon, hanem a körülöttem ülő embereken. A szakadt gúnyás, kopott kendős, mezítlábas, csálé kalapos nézősereg fáradtan, kedvetlenül és kimerülten hevert szanaszét a fűben. A kifosztottak és megalázottak olyan fajta egykedvűségével, ahogy jó harminc évvel azelőtt Sinka István napszámos- és zsellértársadalma ülhetett – ugyanott. A tanya ugyanis Barmódon, Sinka pásztorkodásának egyik helyszínén volt. Az ő „társadalom alatti” élményeiről és világáról természetesen akkor még semmit nem tudtam, azt tudtam csak, az iskolából, hogy Gyorgyú Dézs elvtárs vezetése alatt az ország élete megváltozott s a parasztságnak boldog élete van. A szegénység, ha úgy akarom mondani, az összegyűlt emberek szegénység-szaga, az maradt meg emlékeimben… Erről az első, tanyasi filmvetítésről meséltem később Kósa Ferencnek, amikor szinte egy véletlennek köszönhetően megismerkedtünk. A Tízezer nap című főiskolás vizsgafilmjét úgy volt alkalmam végignézni a hatvanas évek elején, Budapesten, hogy Kósa bevitt a filmgyárba, és levetíttette nekem a filmet. Utána egy Váci utcai kávézóban Milánóból érkezett autóversenyző barátjával találkoztunk. Hogy ebből az egész témakörből később miért éppen az alföldről elszármazott autóversenyző volt olyan hatással rám, hogy verset írtam belőle, nem tudom megmondani. Igaz, a vers talán elmondja az én „másvilági történetemet”. Mert hiszen, jeleznem kell, a versenyző szó szerint semmi olyasmit nem mondott, mint amit én a szájába adtam! S ez a vers mégis korabeli életérzésem, életem hiteles lenyomata immár. S a Kósával való egyetlen találkozásom emlékeztetője is.
•