A nagyszalontai Arany Múzeum újjászületésének bonyodalmai
Kerek félszázad szállt el fölöttünk azóta, hogy a bölcsőhelyen lévő emlékmúzeum újjászületett. Akkor kapta azt a berendezést, egyszersmind eszmei megalapozottságot, amellyel napjainkban a Csonkatoronyba betérők találkoznak. Mivel az átszervezés felelősséggel járó feladatát váratlanul reám bízták, célszerűnek ítélem a kezdetek, majd az 1956-os kivitelezés tömör bemutatását, feltárva a mögöttes, egyáltalán nem érdektelen politikai szándékok érvényesítését.
Azonban ahhoz, hogy az 1956 nyara és 1957 tele közötti hónapok eseményekben bővelkedő időszakaszáról szóljak, ajánlatos az előzményekkel – bár szűkszavúan – megismerkednünk.
A múlt
A nagyszalontai Arany János Emlékmúzeum elődjét Magyarország hasonló művelődési intézményeinek sorában az elsők között tartjuk számon. Az érdem a költő elhunytát követően egyhamar létrehozott Arany-emlékbizottságé. Már első összejövetelükön megfogalmazták: „Arany Jánosnak helyben emléket kell állítani.” E szándékot a hálás fiú adományával, az örökségként reá szállott irodalomtörténeti és kulturális értékű ingóságok és személyes használati tárgyak átengedésével sikerült valóra váltaniuk. 1885. június 6-án, a református „nagyiskola” egyik tantermében teltházas ünnepség keretében adták át az Arany-emlékszobát. A megnyitón jelen volt Arany László feleségével, az egyetlen unoka, Piroska, mellette édesapja, Szél Kálmán szalontai esperes és az Ercsey sógorok. Jeles személyiségek képviselték a Magyar Tudományos Akadémiát, a Petőfi Társaságot, a bihari románságot pedig Iosif Vulcan főszerkesztő és Petru Suciu ortodox esperes.
Tizennégy éven át nyújtott otthont a mindinkább szűknek bizonyuló terem a költő emléktárgyainak. A lelkes egykori barátoknak s a hajdúvárosban otthonra lelt értelmiségieknek köszönhetően ezek folyamatosan gyarapodtak, s a látogatók száma is nőtt. Ez a művelődési igény követelte meg, hogy a kezdeti bizottság a szélesebb tömegkapcsolat érdekében Arany Emlékegyesületté alakuljon át.
Éveken át húzódó buzdítással sikerült annyi pénzt összegyűjteniük, hogy megvásárolhatták a furcsamód magántulajdonba jutott hajdani hajdúvár egyetlen, torzóban maradt tartozékát, a Csonkatornyot. A végső cél a műemlék megőrzése és múzeummá alakítása volt. Ehhez azonban „a baglyok, vércsék örökös tanyáját” restaurálni kellett. A munkálatok tetemes költségét Arany László, illetve hirtelen halálát követően özvegye állta. A négyszintes tornyot egy ötödikkel magasították a széttekintés lehetővé tételének szándékával. Sisaktető magasította az építményt, és megóvta az időjárás romboló hatásától.
Az új otthonában gazdagabbá tett Arany Emlékmúzeumot 1899. augusztus 27-én avatták föl. Az ünnepséget most is híres személyek, irodalmárok tisztelték meg, közöttük Gyulai Pál, Szász Károly, Kozma Andor és Nagyváradról Rádl Ödön.
Ha az emlékegyesület további tevékenységéről, megvalósításairól kívánnék beszámolni, akkor szólanom kellene a bejárat fölötti Arany-szobor (1907) különös históriájáról, a szülőház telkének megvásárlásáról (1908), az Arany-palota fölépítéséről (1912), a relikviák folyamatos gyűjtéséről, amelyeknek birtokában a II. emelet fölött a III.-at is kiállítóteremmé tették, ellenben a kilátónak szánt IV.-et vasajtóval zárták el.
A 19. század utolsó évében készült, terjedelmes tárlók 1956 szeptemberéig a helyükön maradtak, noha fölöttébb alkalmatlanok voltak a költő alkotómunkásságának időrendi megismertetésére. Ezen egyik államhatalom művelődési főhatósága sem igyekezett változtatni.
Az Arany Múzeum háborús vesztesége
1944. szeptember 26-án a szovjet és román hadsereg előőrsei elérték a költő szülővárosát, de négy nap múltán visszaverték őket. A kültelkek többször is gazdát cseréltek, s a polgári lakosság kétharmada elmenekült, velük együtt az Arany Emlékegyesület vezetői. Október 5-én a hovatartozás véglegessé vált.
Az időmarta Csonkatorony meg tudta-é őrizni a költő emléktárgyait? Az események a múzeumot úgyszólván felkészületlenül érték. Amikor az ágyúk még Tenkén túl dörögtek, az egyesület választmányának tagjai s annak elnöke, Arday Aladár református esperes a relikviák biztonságáról nem gondoskodtak, miután pedig a harcok kellős közepébe került a város, ki-ki a maga és családja épségéért, életéért aggódott és cselekedett.
Mikó Pál tanító, a múzeum őre – elnöki jóváhagyással – a kisebb terjedelmű, de jelentős anyagi értéket képviselő javakat (három, babérleveleket utánzó színezüst koszorú, kitüntetések) ládába rakva a takarékpénztár széfjébe helyezte, a múzeum védelmet nyújtó, belső vasablakait s a torony súlyos vaskapuját bezárta. Ezek mögött biztonságban tudva az Arany-hagyatékot, a menekülőkkel együtt maga is eltávozott.
•