Szilágyi Aladár közíró, szerkesztő (Pankota, 1943). Kolozsvárott tanult filozófiát. Publicista, a Kelet– Nyugat egyik alapítója, később főszerkesztője. Elbeszélései, kritikái, tanulmányai különböző hazai és magyarországi lapokban jelentek meg. Az Erdélyi Riport főmunkatársa.

Szilágyi Aladár

A metaforikus macska titkai

Beszélgetés Szilágyi N. Sándor nyelvészprofesszorral

– Tudtommal az egyetem befejezése után Ön egyenesen Bukarestbe került a Kriterionhoz. Minek köszönhető ez a kedvező kezdet?

– Egy véletlen folytán kerültem a fővárosba. Tudniillik mi akkor tizenöten végeztünk, az ember megkapta a kihelyezését, és számunkra csupa eldugott helyekből állt a kínálat az utolsó napig, amikor megjelent a listán a Kriterion Könyvkiadó mint munkahely, ahová szerkesztőnek lehetett menni. Ez a hely nem nekem volt szánva tulajdonképpen, hanem Ágoston Vilmosnak. Neki hirdették meg ezt az állást, csakhogy őneki akkoriban a Securitatéval nagy konfliktusai voltak. A szekusok „beszóltak”, hogy Vilmosnak „nem szabad” oda kerülnie, így került át a hely a mi listánkra, ahol én voltam az évfolyamelső. Úgy gondoltam, ugyan nem tudom, hogy ez micsoda, de Bukarestből sokkal könnyebb lesz bárhova elmenni, mint egy eldugott faluból – így választottam a fővárost. Ez a személyi változás a Kriterionnál is némi riadalmat keltett. Domokos Géza nem tudta, hogy én ki vagyok, csak azt, hogy ez a Szilágyi nem az az ember, akit ők várnak. Amikor elárultam, hogy engem inkább a nyelvészet érdekel, ahhoz értek a legjobban, akkor Géza azt mondta: ez nekünk nagyon jó, mert éppen egy nyelvészre van nagyon nagy szükségünk, mert elkezdjük kiadni a Szabó T. Attila Szótörténeti tárát, s ennek lesz végre gazdája. Így kezdődött el a mi tizennyolc éves együttműködésünk.

– Minden bizonnyal ez az időszak nagyon érdekes tapasztalat volt egy nyelvész számára…

– Abból, hogy egy ilyen nagyon komplex dolgot kellett szerkeszteni, szakmailag nagyon sokat lehetett tanulni. Az elején bizony elég sok dolgom akadt vele. Tisztában voltam azzal, hogy nagyon nagy tudásbeli különbség van Szabó T. Attila, az idős, tapasztalt egyetemi tanár és köztem, a frissen végzett kezdő között. Amikor viszont elkezdtem a szótáron dolgozni, rá kellett jönnöm, hogy a lexikográfiában mind a ketten kezdők vagyunk. Kedvelt professzorom koncepciója feltűnően különbözött azoktól az alapelvektől, amelyek szerint a szótárakat szerkeszteni szokták. Például azok a kifejezések, amelyek később aztán szókapcsolatok formájában kerültek be az egyes szócikkekbe, azok mind külön címszókként voltak kiemelve. Láttam, hogy ha ezt így elindítjuk, akkor soha nem fogunk a végére érni. Elkezdtem az észrevételeimet külön lapokra írni, eleinte szinte annyi megjegyzést fűztem hozzá, mint amennyi lap volt. Mondanom sem kell, a szerző kezdetben nehezen tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy egy kezdő ember ennyi megjegyzést fűz a munkájához, de miután figyelmesen elolvasta és végiggondolta, akkor rájött, hogy érdemes lesz mindezeket figyelembe venni. Utána nagyon jól együtt tudtunk működni. Az első kötet körülbelül 3500 lap volt egymásra téve, egy 70 centiméter „magas” kézirat. 1973 februárjától késő tavaszig 500 oldalt elolvastam a kéziratból. A mi évi normánk körülbelül háromszor annyi volt, mint egy magyarországi lektoré, de a kézirat előkészítése is a mi feladatunk volt: Nyomdakész állapotban kellett az anyagot leadnunk. Kora reggeltől késő estig dolgoztunk. Szabó T. Attila munkabírását jellemzi, hogy 73 májusában, amikor az első 500 oldalt megkapta, visszakérte az egész kéziratot, és egymaga szétvagdosta, összeragasztotta, meghúzta, átalakította, ahogy haladt vele, elküldte nekem az anyagot, s így haladtunk párhuzamosan. Bár a cenzúra is egy csomó ideig „magánál tartotta”, mert ilyet még nem láttak soha, ez az első kötet mégis már 1975-ben megjelent. El lehet képzelni, hogy milyen ütemben dolgozott ez az ember.

– Gyakorlatilag a Szótörténeti tár hány kötete fölött bábáskodott?

– Az első négy kötetet én szerkesztettem, úgyhogy elmondhatom: én vagyok az egyetlen ember a világon, aki ennek a négy kötetnek minden sorát betűről betűre – nem is egyszer – végigolvastam. Abból nagyon sokat lehetett tanulni, mert mindenféle régi szövegekből kerültek bele darabok. Ennek a tapasztalatnak az alapján mondtam, hogy aki régi magyar irodalommal akar foglalkozni, annak ajánlom, olvasson egy évig ilyen régi „szövegcsíkokat” összekeverve. Egy irodalomtörténész kolléga rákérdezett a módszer miértjére. Azt mondtam, azért kell a szövegeket így „szétcibálni”, hogy az ember maga rakja össze azt a világot a darabjaiból. Mert hogyha a szöveg egyben van, akkor én azt a világot a szerző szemével látom, ahhoz viszont, hogy a magam szemével lássam, szét kell darabolni, s mozaikszerűen öszszerakni, mert akkor meglátom, hogy mi minden kerekedik ki belőle. Ilyenformán azok a 16–17. századi emberek személyes ismerőseimmé váltak.

– Hogyan élte meg Bukarestben a rendszerváltást?

– 89 decemberében, amikor Ceauşescut eltemették, én nagyon meg voltam ijedve. Azért, mert arra gondoltam, hogy most olyan időszak kezdődik, amikor minden más logika szerint fog működni, mint eddig, rengeteg konfliktussal, és senki se tudja, hogy mit kell csinálni. Ez egy olyan probléma volt, amire azt mondtam: én sem tudom ezt, de hamar meg kell tanulnom. Akkor kezdtem a konfliktusmegoldással foglalkozni, mely a világ jobb helyein a tudományok körébe tartozik. Amerikában számos doktori program van, ami erről szól, Európában is. A konfliktustudomány részben arról szól, hogy a konfliktusban álló felek hogyan oldják meg a kommunikációjukat úgy, hogy mindkét fél értse is, hogy a másik mit akar mondani. Ha csak megértés nélkül mondom a magamét, akkor hiába mondom, mert a másik csak akkor kezd az én problémámon gondolkodni, miután meggyőződött róla, hogy értem az övét, figyelembe veszem azt. Segítek neki, hogy ő is értse meg az enyémet, és ő is kalkulálja be azt, mert akkor már mindjárt jobban „hasonlít” a két fél egymáshoz, tehát jobban tudunk kommunikálni egymással. Akkoriban kezdtem a konfliktustudománnyal foglalkozni, nagyon érdekes tapasztalat volt, nagyon sokat tanultam belőle, még egyetemi tantárgyként is tanítottam. A hallgatóság is nagyon érdeklődött iránta, és magiszteri dolgozatot is írtak a témakörből.

– Ez a tudomány melyik „skatulyába” fért bele?

– Az antropológiába. Mégpedig azért, mert az antropológia tudományát nálunk is elkezdték művelni. Nyugaton létezik egy olyan tudományág, hogy a konfliktusok antropológiája. Nálunk ez hiányzott. Én viszont ezt be tudtam illeszteni a tanmenetbe, hiszen a hallgatóim tanultak antropológiát. Valaki írt egy nagyon érdekes magiszteri dolgozatot, amelyben szakszerűen elemzi a marosvásárhelyi Bolyai líceum körül kialakult konfliktushelyzetet, a két oldal érvrendszereit, azt, hogy hol siklott ki a kommunikáció. Nagyon tanulságos volt. Ez tudomány, de nálunk senki nem hiszi el, úgy vélik, hogy mindezeket az ügyeket helyszínen „kézi vezérléssel” meg lehet oldani.

– Egy másik kérdés, amelyiknek sok hasonló jellegű vonzata van: a magyar szakok, az önálló magyar egyetem kérdésköre, az eltérő megoldási törekvések. Hogy látja a jelenlegi helyzetet, mi lenne Ön szerint az optimális megoldás?

– Nem könnyű megmondani, mi lenne a legjobb megoldás. Mert addig, amíg az ember a problémának csak bizonyos részét veszi figyelembe, addig nagyon egyszerű. Arra könnyű válaszolnunk, hogy mit szeretnénk. Természetesen, legjobban azt szeretnénk, hogy legyen egy önálló magyar állami egyetem. De a mostaniak mellé sajnos nem aktuális egy ilyen intézmény létrehozása, mert az azt jelentené, hogy mindenütt csökkenteni kellene a kereteket. Ahhoz pedig, hogy jó munka folyjon, hogy javulni tudjon az oktatás, ahhoz egy bizonyos kritikus tömeg kell, ami azt működteti. Ilyen nagyon felaprózva nem biztos, hogy szakmailag garantálni lehetne a minőséget. Az a nagy baj, hogy nálunk az egész diskurzus arra van beállva, hogy „legyen egyetem”… Mégpedig azért, mert hogyha van egyetem, az a politikusok számára nagyon látványos dolog, olyan, amit meg lehet mutatni stb. Azzal pedig, hogy az egyetem előtti oktatás milyen helyzetben van, azzal szinte senki nem törődik, mert az nem annyira látványos terület.

– Tanári tapasztalatai szerint az utóbbi 15 esztendőben az egyetem előtti oktatás színvonala valóban olyan sokat esett?

– Amikor száz elsőéves hallgatómból, akik ugye, érettségizett emberek, összesen hat tudja megmondani, mi az, hogy Kaukázus, nagyon nagy baj van. A régi középiskolai oktatás olyan volt, amilyen, de az ilyesmit el sem lehetett képzelni. Az a baj, hogy a világról való tudásunk nagyon kevés, az egyetemen pedig arra már szükség lenne. Egyetemen már számítunk arra, hogy hoztak valamit magukkal, és tudnak valamit, de ha a legegyszerűbb dolgokról sincs tudomásuk, az nagyon akadályozza a felsőfokú oktatást. Most közeledik az, hogy Románia is csatlakozhat az Európai Unióhoz, bekapcsolódunk egy olyan konkurenciába, ahol a többi versengőnek van pénze. Ha nekünk pénzünk se lesz, tudásunk se, akkor megnézhetjük magunkat. Mintha nem is érzékelnék ezt a problémát. Ez az igazán nagy gond. A sajtó sem segít abban sokat, hogy a szülők jobban lássák, a gyermeknek mire kell felkészülnie. Még mindig az működik, hogy „menjen a gyerek mindenáron egyetemre, hogy legyen diplomája”. Egy olyan világban fognak a mostani elsőévesek végezni, ahol senkit nem fog érdekelni, hogy kinek milyen papírja van, a diploma csak a belépőt jelenti a tudás versenypiacára. A szülők még nem tudják, hogy az még nem jelent semmit, ha valaki diplomát szerzett. Azért támogatják az olyan ötleteket, hogy „adja be a gyerek a dossziéját négy-öt karra, és ahol sikerül, ott ragadjon meg”. Ez azt jelenti, hogy nem veszik figyelembe a gyermek képességeit, tehetségét, mindegy hol, mit tanul, csak szerezzen egy diplomát. Ezzel a teljesen hibás szemléletmóddal a munkanélküliségre készítik fel a gyerekeiket ahelyett, hogy a tudást biztosítanák számukra.

– De mitévők legyenek a szülők?

– Ha azt látják, hogy ebben az elemi iskolában vagy abban a középiskolában a tanár nem végzi el rendesen a munkáját, akkor vonuljanak az utcára, és követeljék a tanár menesztését. Azért emlegetem az utcára vonulást, mert jelenleg nincs egyéb eszközük, mert itt nem úgy működik a dolog, mint bizonyos országokban, ahol az iskolaszék közössége bele tud az ilyesmibe szólni. Ez nálunk egyelőre veszélyes lenne, mert amíg a szülők mentalitása is olyan, hogy „az a rossz tanár, aki rossz jegyet ad a gyereknek”, addig kockázatos is lenne az ilyen beavatkozás. Valahogy ennek a mentalitásnak kellene megváltoznia. Amíg eltűrjük, hogy a középiskolákban ilyen tudásszinttel sikeresen érettségizhessenek, addig a gyerekeinket a sikertelenségre készítjük fel. Sajnos, akik a közvéleményt alakítják, ők sem veszik észre ezeket a gondokat. Most ott tartunk, hogy ha szóvá tesszük, hogy ebből és ebből a középiskolából nagyon gyenge tudású tanulók kerülnek ki, akkor elcsodálkoznak. Hogyhogy? Hiszen ott mind a hetvenen sikerrel érettségiztek, s aki felvételizett, mind bekerült az egyetemre. Persze, hogy bekerült, hiszen csak az nem jut be, aki nem akar egyetemre menni. Ami a nagyobb baj, hogy sokan, akiknek itt volna a helyük, nem jöhetnek egyetemre, mert nincs elég pénzük. Amikor oktatási programokról gondolkodunk, akkor sokkal inkább erre kellene figyelnünk: ha vannak olyan tehetséges gyerekek, akik nagyon szűkös anyagi körülmények között élnek, ne hagyjuk őket elkallódni, inkább ők jöjjenek az egyetemre, és ne azok, akikkel ugyan nagyon nehéz boldogulni, de van pénzük a szüleiknek.

– Láthattuk, tapasztalhattuk Kolozsvárott a Mindentudás Egyetemének „kihelyezett” rendezvényén, hogy azért az emberekben nagy az érdeklődés, a tudásszomj. Ha a megfelelő konstelláció alakul ki a tudás forrása és a befogadók között, akkor „csoda” történhet. Hogy élte meg előadóként ezt a napot?

– Fáradtan. Ugyanis mire az ember odakerül, hogy az előadását megtartja, rengeteg dolgot kell hozzá előkészítenie. De abban egy pillanatig se kételkedtem, hogy lesz hallgatóság. Nem azért, mert engem kértek fel, bárki tartott volna Kolozsváron előadást a Mindentudás Egyetemén, ugyanúgy telt ház lett volna. Immár sokadszorra bebizonyosodott, hogy a televíziót jobb célokra is fel lehet használni, ha az embereknek megvan hozzá a bátorságuk. Ott van az a rengeteg kereskedelmi televízió, úgy tudják, hogy az embereknek az kell, amit ők nyújtanak, nem mernek egyebet megpróbálni.

– Nem is akarnak…

– Nem is akarnak, mert ahhoz már gondolkozni kellene, valamilyen koncepció kellene. De így, ahogy van, így is el lehet adni a műsorokat, és nem használják ki ezt a tényleg nagy lehetőséget. Kíváncsi vagyok rá, hogy ha tényleg összejön az erdélyi magyar televízió, annak milyen lesz a műsorpolitikája. Mert az is lehetőség volna. Például el lehetne juttatni azt a szemléletet az emberekhez, hogy milyen világ felé haladunk, s a gyermekeket miként kell felkészítenünk rá. Ezek a kérdések érdekelnék az embereket. Egy induló televíziónak lesz-e bátorsága ahhoz, hogy ne a szokványos sémák szerint szerkessze a műsorát? Nagyon rossz elképzelésük van a televíziószervezőknek a nézőközönségről. Ha viszont szemlélettágító, szemléletalakító műsorokat sugároznának, megnyernének egy csomó nézőt, aki rá se bír nézni azokra a műsorokra, amiket a mostaniak kínálnak. Hogy az ilyen jellegű műsorokra is volna igény, azt a Mindentudás Egyeteme nagyon jól bizonyítja.

– Megfigyeltem, ahogy felépítette az előadását, rendkívül egyszerű dolgokból indult ki, végül eljutott egészen az interdiszciplináris magasságokba. Ráadásul előadása nem nélkülözte a humort sem.

– Természetesen amikor az ember nem olyan hallgatóságnak beszél, amelyik már hallhatta az előző felvezetését, nyilván a legegyszerűbb dolgokból kell kiindulnia. Abból kell kiindulni, amit mindenki ismer, arra már lehet építeni. Ez az ember tanári gyakorlatában kialakul. Ami az interdiszciplinaritást illeti, mindig elmondom a tanítványaimnak, hogy a mi tudományunk diszciplínákra van felosztva, de a világ az egyben van, az nincs diszciplínákra szeletelve, ha mi bezárkózunk a mi kis humán szféránkba, és átalakítjuk egy kalitkává, akkor a 21. század el fog robogni mellettünk, és itt fog felejteni bennünket. Mert most a tudományok ott tartanak, hogy amit korábban körbekerítettek maguknak, azt nagyjából feltérképezték, és kezdenek átkukucskálni a kerítésen. Kiderül, hogy ott is „van világ”, ott is érdekes dolgok történnek, sőt ráadásul ha még azt is meglátom, ezt is jobban értem, hogy idebent mi van. A kognitív nyelvészet jellegzetesen interdiszciplináris tudomány, amelynek nagyon erős kapcsolatai vannak a kognitív pszichológiával, az idegtudományokkal, agykutatással, antropológiával, filozófiával, a mesterséges intelligencia kutatásával. A mi kognitív nyelvészetünkre nagyon jellemző Kolozsváron, hogy együtt dolgozunk az etológiával, a viselkedés biológiai alapjaival. Mert hogyha azokat is figyelembe vesszük, és belőlük indulunk ki, akkor megértjük nemcsak azt, hogy milyen az emberi nyelv, hanem azt is, hogy… másmilyen nem is lehetne. A nyelv arra a viselkedés-struktúrára épül rá, amely a mi biológiai hozadékunk. A nyelv a viselkedés rendszerében jelent meg, tehát nem válhatott olyanná, hogy annak bármelyik részével inkompatibilis legyen. Ez a mi kolozsvári kognitív nyelvészeti kutatásainknak az egyik sajátossága, hogy tudományunkat az állatok viselkedésével kezdjük. Például vegyük a metaforikusságot. Hát a macska is tud „metaforikusan” viselkedni, nem azért, mert annyira tehetséges, hanem mert a metaforikusság a „tökéletlenség” megnyilvánulása. De mi emberek ezt a tulajdonságunkat „produktív célokra” is fel tudjuk használni.