Zirig Árpád 1940. november 16-án született Gyõrben. Polgári foglalkozását tekintve pedagógus. Dunaszerdahelyen él. Legutóbbi kötete Árnyékösvény lovasa címen látott napvilágot a Lilium Aurum Kiadó gondozásában.

Zirig Árpád

Szavazás után

I.

Egyhelyben mindörökké,

vagy hullámra hullám,

fut a Duna, mint

várakozó, hosszú perceink.

Köd száll a jegenyékre,

vesztesként

mi ittmaradtunk megint.

Szó kopog a házak falán,

kóválygó éjszakai fények.

A mély bánat sóhaja,

mint teáskanna gõze

száll az égnek.

Ködbõl elõlépnek

gémberedett fázós füzek,

melegért sóhajtó

hosszú házsorok.

Gémberedett már a lelkünk is,

subába bújva,

idegenül vánszorog.

II.

Sebek,

fölszaggatott sebek,

ezt hallgatni

mit felénk böfögtök,

ezt hallgatni, csak

káromkodva lehet.

2.

Elrabolták tõlem

tomboló tavaszom,

de föl nem adom,

még most sem, mikor

e szörnyû éjszakán

beborítanak decemberi derek.

Mélyén a szemnek

ábrándok laknak,

csak villanásaink vannak.

Fényt remélve, itt vagyok,

nézzétek, színt, köpönyeget

nem cserélek,

rajtatok túllépek,

akár az évszakok.

vicsorog rám, tegnapi ostoba

politikus, mai dõre –

Nem árthatnak!…

dühüktõl kapok új erõre.

III.

Rászegezem szemem a tájra,

a kihalt barna rögökre,

a lombját vesztett nyárfára,

az idõ mintha állna,

csak a lelkemben, mint még soha,

tombol a vihar.

Iszonyat orkánja tép

húsomba, éles karmaival.

Állok megszégyenülten, védtelen.

3.

E bizarr kornak prédája lettem,

futni, menekülni, hova?

Trianon bánata – iszonyú súly –

ég is beborult felettem.

Házam van, bolyongok hazátlanul.

Túlról ide látni,

túlra látni innen…

holnapra vagy velem lesz,

vagy elfelejt az ISTEN.

Kelt: 2004. december ötödikén, éjszaka,

Dunaszerdahelyen

égetek jelet

olyan mint a halál

ha nincs velem senki

lecsukódó szem

jaj nem kell kétségbe esni

magamnak kimondom

hiányzik nekem

mindegy hogy morcos

vagy mosolygós

csak legyen legyen velem

hulladék évek

szétszaggatott napok

nem csak magamnak

még neked is vagyok

ha gondozod öntözöd

hangtalan nõ a virág

egyszer testedre raktam

jó így emlékezni rád

hidd így te is

légy a régi magad

felbukó emlékeid

ne feledd ne tagadd

lehet hogy fáradt vagyok

vagy fárasztó

bizony az is lehet

de tanulságul hogy vagy nekem

homlokomra önkezemmel

égetek jelet

Sötét szárnyakon

Erdõ fái mögé lehull a nap,

mi belõled szép volt,

emléknek megmarad.

Vállamra borul az alkony leple,

jégkristályos est ragyog.

Eljönnek-e aranyba vésve

a remélt holnapok.

Most hideg tél van,

szomorú sötét szárnyakon,

lebeg felém a fájdalom.